"Egyáltalán miért is jöttünk el Egyiptomból?" - zúgolódtak Izrael fiai a megpróbáltatások idején Isten és Mózes ellen. Márpedig jutott belőle bőven, hiszen az Úr megpróbáltatásokon keresztül vizsgálja a szíveket. Vajon mi várt Mózesre és a népre, miután átkeltek a tengeren?  A Kánaán földjére tartó vándorút első két esztendejének eseményeiről 67 festő 91 festményét válogattam össze.  A szövevényes Ószövetséget barokk festményekkel szeretném átláthatóbbá tenni.

          

VÁNDORLÁS A PUSZTÁBAN

Miután Mózes kivezette Izrael népét Egyiptomból, s átkelt velük a Sás-tengeren is, Sur pusztája felé vették útjukat. Három napig egy kortyot sem ittak, mert nem találtak vizet. Az első megállóhelyüket Marának nevezték el, ami annyit jelent, hogy keserű. A víz ugyanis keserű volt, s nem tudtak inni belőle.

A nép zúgolódott Mózes ellen, és megkérdezték: „Mit fogunk inni?” Ő az Úrhoz fordult, s az Úr mutatott neki egy fadarabot. Mózes a vízbe dobta, s az édessé vált tőle. Itt adott nekik törvényt és jogot, és állította őket választás elé. Így szólt: „Ha hallgatsz Uradnak, Istenednek szavára, és azt teszed, ami helyes az ő szemében, ha engedelmeskedsz parancsainak, és követed minden utasítását, akkor nem sújtalak semmiféle betegséggel, amelyekkel az egyiptomiakat sújtottam. Én, az Úr vagyok a te orvosod.”

Nicolas Poussin ( ca. 1627-28) azt a pillanatot ábrázolta, mikor Mózes megédesíti a vizet egy faággal, Orazio de Ferrari (17. sz.) képén pedig azt láthatjuk, ahogy a Mózes körül állók megkóstolják az iható vizet. 

         

Elimben, ahol tizenkét forrás volt és hetven pálmafa, letáboroztak a víz mellett. A szomjuk ugyan csillapodott, de nemsokára újból zúgolódni kezdtek. Szin pusztájában Izrael fiai ezzel estek neki Mózesnek és Áronnak:  

 „Inkább haltunk volna meg az Úr keze által Egyiptomban, amikor a húsos fazekak mellett ültünk és jóllaktunk kenyérrel. Ti pedig ide hoztatok a pusztába, hogy az egész közösség éhen vesszen.” De az Úr így szólt Mózeshez: „Nézd, én kenyeret hullatok nektek az égből. A nép menjen ki, és gyűjtsön magának egy napra valót belőle. Így akarom próbára tenni, hogy parancsom szerint jár-e el. Ha a hatodik napon elkészítik, amit hazavittek, kétszer annyi lesz, mint amit naponként gyűjtöttek.” (Kiv 16,3-5)

Mózes és Áron megfedte Izrael fiait zúgolódásukért, majd miután azok az Úr elé járultak - kinek dicsősége felhő alakjában jelent meg az égen-, tolmácsolták üzenetét: "ma este húst fogtok enni, és holnap reggel jóllakhattok kenyérrel. Erről fogjátok megismerni, hogy én, az Úr vagyok a ti Istenetek.” (Kiv 16,12)

Valóban, estére fürjcsapat jelent meg, és ellepte a tábort. Reggel pedig harmatozó felhő volt a tábor körül. Amikor a harmatozó felhő felszállt, a puszta talaján valami finom szemcsés dolog volt, olyan, mint a dér a földön. Izrael fiai észrevették és kérdezték egymást: mi ez? Nem tudták ugyanis, hogy mi az. Mózes így szólt hozzájuk: „Ez az a kenyér, amelyet az Úr ad nektek enni. Az Úr parancsa a következő: mindenki szedjen belőle szükségletének megfelelően, fejenként egy omert számítva, a családtagok száma szerint. Mindenki csak a sátrában lakó személyek számára hozzon belőle.” (Kiv 16,13-16) Mózes még ezt mondta: „Senki ne tegyen el belőle másnap reggelre.” De nem hallgattak Mózesre, és egyesek mégis eltették másnapra. Ez azonban tele lett féreggel és bűzlött. (Kiv 16,19-20) 

Ezután többet nem követték el ezt a hibát, és csak aznapra gyűjtöttek reggelenként, kivéve a hatodik napot, az Úr szombatját, mert akkor az Úr parancsa szerint kétszer annyit gyűjtöttek, hogy a másnapra, az Úr nyugalomnapjára is jusson. A hetedik napon mindenki otthon maradt az Úr parancsára, s tartózkodtak minden munkától. 

Az égből hulló eledelt, - mely fehér volt, mint a koriandermag, s olyan íze volt, mint a mézeskalácsnak (Kiv 16,31) - mannának nevezték el, s az Úr parancsára még a jövendő nemzedék számára is mértek ki belőle egy omert, hogy azok is lássák majd a kenyeret, amellyel táplálta elődeiket az Úr a pusztában. Izrael fiai még negyven évig ették a mannát, egészen addig, míg Kánaán földjének határához nem értek.

Nicolas Poussin (1636-39), Peter Paul Rubens (1625-28), Hendrick de Clerck (1620-as évek), Vincent Malo (17. sz.), Angeli Giuseppe (18. sz.) képein Mózes az égre mutat, ahonnan manna hullik alá. Gaetano Lapis (18. sz.) és Jacob Willemszoon de Wet (17. sz.) képén is mannát gyűjtenek az emberek. Guido Reni (1614-15) és Giovanni Battista Tiepolo (1738-42) festményén angyalok szórják a mennyei eledelt. 

     

     

     

     

Ezután Izrael fiainak egész közössége az Úr útmutatása szerint Szin pusztájában táborról táborra haladt tovább, majd Refidimnél álltak meg. Itt nem volt ivóvíz a nép számára. A nép nekitámadt Mózesnek és így szólt: „Adj nekünk ivóvizet.” Mózes ezt válaszolta: „Miért támadtok engem? Miért kísértitek az Urat?” A nép azonban szomjas volt, azért tovább zúgolódott Mózes ellen: „Miért hoztál ki bennünket Egyiptomból – kérdezték –, talán azért, hogy gyermekeinkkel és állatainkkal együtt szomjan haljunk?” Mózes ilyen szavakkal fohászkodott az Úrhoz: „Mit tegyek ezzel a néppel? Kevés híja és megkövez.” Az Úr ezt válaszolta Mózesnek: „Haladj a nép előtt, vedd magadhoz Izrael véneit, fogd kezedbe a botodat, amellyel a Nílusra rácsaptál és menj. Én odaállok eléd a sziklára a Hórebnél. Üss rá a sziklára, víz folyik majd belőle, hogy igyék a nép.” Mózes úgy is tett, Izrael véneinek a jelenlétében. A helyet Masszának és Meribának nevezte el, mivel Izrael fiai ott zúgolódtak és kísértették az Urat. Ezt kérdezték ugyanis: „Köztünk van-e az Úr vagy nincs?” (Kiv 17,1-7)

Jacob Jordaens (1618-20) a csoda pillanatát festette meg, amikor még Mózes is feszült figyelemmel mered a sziklára, melyre az imént csapott rá botjával. Ebben a pillanatban kezd csörgedezni a kövek közül a víz, amit már a Mózes mellett álló kisfiú és a két lábra ágaskodó kutya is észrevett. Jan Victors (1655) képén Mózes a sziklához érinti botját, s vízsugár fakad, mire a körötte térdeplő emberekből a hála szavai törnek fel, s még egy szomjazó tehén is felbőg. Juan Antonio de Frías y Escalante (1668) képén a vízsugár földet ér, s a forrásból már merít is az első szerencsés. Pieter de Grebber (17. sz.) képén is vizet iszik a sziklafal előtt álló férfi, az asszonyok pedig korsóikat készítik, hogy megtöltsék.

    

     

A Szentírás szövegében azt olvashattuk: "...gyermekeinkkel és állatainkkal együtt szomjan haljunk?" Azok a festők, akik a Szentírás szövegére reflektáltak, fontosnak érezték kiemelni képeik előterében a gyermekeket és az állatokat. Frederico Bianchi (17. sz.) képén az első pilllantásunk egy anyán pihen meg, aki kisgyermekét tartja a karjában. A kisgyermek az anya kezében lévő üres tálkába pillant, s egy nagyobbacska gyermek is rámutat várakozón. A kezek átlós komponálása tekintetünket tovább vezeti az apa arcára. A kép kulcsjelenete a háttérben látható, a családtagok között hátrapillantva. Ha mégegyszer megfigyeljük a kép átlós kompozícióját, láthatjuk, hogy a mutató gyermekkéz, az anya tálkát tartó keze, s Mózes keze, melyben a botot tartja, a sziklából fakadó vízsugárra irányítja figyelmünket. Az apa tekintete szintúgy. Spisanelli Vincenzo (17. sz.) és Gioacchino Assereto (ca.1640) festményein is fontos szerepet kapnak az anyák és gyermekeik. Abraham Bloemart (1611) képe pedig azért érdekes, mert az itt bemutatott ábrázolások közül ez az egyetlen, melyen az Isten jelenlétét is ábrázolta a festő. "Én odaállok eléd a sziklára a Hórebnél." - mondta az Úr Mózesnek. Bloemart képén Mózes a magasba tartja botját egy felhő felé, mely körül angyalkák röpködnek. Ez a felhő az Úr dicsőségének megnyilvánulása. A csodát tehát Isten vitte végbe, melyhez Mózest eszközül használta. 

     

     

A következő képek festői - Francois Perrier (17. sz.), Nicolas Poussin (1649) és Charles Le Brun (1660) - távolabbi nézőpontból láttatják az eseményeket. Jacob Jordaens (1645-50) festményén minden ember a szikla tetején fakadó vízsugár felé igyekszik. A kisgyermekeket a magasba emelik, hogy minél előbb odaférkőzhessenek velük a vízhez. Egy idős férfit a hátán visz fel a hegyre egy fiatalabb társa, a tömegben egy idős asszony már összerogyott a szomjúságtól. Kecske, szamár, szarvasmarhák, kutyák, tevék mind arra várnak, hogy szomjukat csillapíthassák. Jan Steen (1660-61) és Bartolomé Esteban Perez Murillo (1660-70) képein Mózes hálát ad a csodáért. A képek előterében kutyák isznak a forrásból.

     

     

     

Ha nem ismernénk a bibliai történetet, első pillantásra talán fel sem ismernénk a következő képek kulcsjelenetét, melyet annyira a háttérbe komponált Hendrick van Balen (17. sz.), hogy Mózes a sziklánál szinte alig látható. Jan van Balen és Jan Tilens (17. sz.) képén pedig már nem is szerepel Mózes, de összevetve az ábrázolást az előző képek kompozíciójával, sejthető, hogy a helyszín ugyanaz. Abraham Bloemaert (16-17. sz.) manierista aktjainak hátterében ugyan árnyékban, de jól látható Mózes a sziklánál.

     

     

Egészen távoli nézőpontból is készültek festmények, melyek rálátást mutatnak a tájra, és a háttérben felállított sátrakra is. Cornelio de Wael (17. sz.) képén Mózes a sziklán áll, mellette Áron,  s nagy valószínűség szerint Mirjam prófétaasszony látható. Krzysztof Lubieniecki (1714) és a Flamand iskola (17. sz.) egyik ismeretlen alkotójának képén grandiózus felhők tornyosulnak az égen, vélhetően Isten rendkívüli erejének, hatalmának érzékeltetése végett.

     

     

Közben az amalekiták előrenyomultak, hogy Refidimnél megküzdjenek Izrael fiaival. Mózes így szólt Józsuéhoz: „Válassz ki magadnak férfiakat, és holnap szállj harcba az amalekitákkal. Én pedig Isten botjával a kezemben kiállok a domb tetejére.” Józsue úgy tett, ahogy Mózes parancsolta, s kivonult, hogy megütközzék az amalekitákkal. Mózes közben Áronnal és Hurral fölment a domb tetejére. Ameddig Mózes a kezét kitárva tartotta, az izraeliták fölényben voltak, de ha leeresztette a kezét, az amalekiták jutottak fölényhez. Mózes karja végül is elfáradt. Ezért vettek egy követ, odavitték és ráültették. Áron és Hur pedig a karját tartotta, egyik az egyik oldalon, a másik a másik oldalon. Így a karja napszálltáig kitárva maradt. Józsue kardélre hányta az amalekitákat és hadi népüket. Ezután az Úr így szólt Mózeshez: „Írd le ezt emlékül egy könyvbe, és közöld Józsuéval, hogy az amalekiták emlékét kitörlöm az ég alól.” Mózes oltárt épített és Jahve-Nisszinek nevezte, mivel – úgymond – az Úr hadijelvénye a kézben!, az Úr háborút visel Amalek ellen nemzedékről nemzedékre. (Kiv 17,8-16)

Id. Jan Brueghel (1602), Adriaen van Nieulandt (ca. 1600), Nicolas Poussin (1625) és Aniello Falcone (1640-45) is megfestették az izraeliták amalekiták ellen vívott csatáját. Mindegyikük képén felfedezhető a háttérben Mózes, Áron és Hur alakja a dombtetőn. Mózes karjait kétoldalról tartják kísérői. Egyértelmű csataállás Nicolas Poussin képéről olvasható le, ahol Mózes széttárja karjait a levegőben. A többi képen karjait maga előtt tartja, vagy a levegőbe emeli, de tenyereit egymás felé fordítja.  

     

     

     

Miután Jetró, Mózes apósa értesült arról, hogy az Úr kivezette Egyiptomból Izrael fiait, fogta leányát, Cipporát (kit időközben Mózes hazaküldött) és annak két fiát, Gersomot és Eliezert, s Mózeshez indult velük a pusztába. Mikor Mózes értesült jövetelükről, eléjük ment, s táborukhoz vezette őket, az Isten hegyéhez. Mózes elbeszélte apósának mindazt, amit az Úr Izrael fiai érdekében a fáraóval és az egyiptomiakkal tett, mindazt a fáradságot, amelyet a pusztában átéltek, és azt is, hogyan mentette meg őket az Úr. Jetró örült mindannak a jónak, amit az Úr Izraellel éreztetett, amikor az egyiptomiak hatalmából kiszabadította őket. Jetró ezt mondta: „Áldott legyen az Úr, aki az egyiptomiak hatalmából és a fáraó hatalmából kiszabadított benneteket és a népet az egyiptomiak hatalmából kiváltotta. Most már tudom, hogy Jahve nagyobb, mint az összes istenek… Azután Jetró, Mózes apósa égőáldozatot és véres áldozatot mutatott be. Áron odament Izrael összes véneivel, hogy Mózes apósával Isten előtt lakomát tartsanak. (Kiv 18,8-12)

Másnap reggel Mózes leült, hogy igazságot szolgáltasson a népnek. Az emberek reggeltől estig ott álltak Mózes előtt. Amikor Mózes apósa látta, hogy mennyi dolga van a néppel, így szólt hozzá: „Miért bajlódsz annyit a néppel? Miért ülsz ott egyedül, a nép meg reggeltől estig ácsorog előtted?” Mózes így válaszolt apósának: „Az emberek azért jönnek, hogy megtudják Isten döntéseit. Ha peres ügyük van, hozzám fordulnak, hogy legyek bírájuk, és közöljem velük Isten ítéletét és döntését.” Mózes apósa erre megjegyezte: „Nincs rendjén, amit csinálsz. Felőrlöd magad és a veled levő népet. A feladat túl terhes számodra, egyedül nem birkózol meg vele. Hallgass szavamra, jó tanácsot adok neked, és Isten veled lesz. Te képviseled a népet Isten előtt, és ügyeiket vidd Isten elé. Tanítsd meg őket a parancsokra és előírásokra, mutasd nekik az utat, amelyen járniuk kell, s a tetteket, amelyeket követniük kell. De válassz ki a népből derék, istenfélő és megbízható férfiakat, akik nem haszonlesők, s tedd meg őket az ezres, a százas, az ötvenes és a tízes csoportok elöljáróivá. Ők ítélkezzenek állandóan a nép felett. Csak a fontosabb ügyeket vigyék eléd, a kisebb ügyeket maguk döntsék el. Így könnyítesz magadon. Viseljék ők veled együtt a terhet. Ha így jársz el, és ha Isten is ezt parancsolja neked, akkor megmaradsz, s ezek az emberek is mind békében térhetnek haza.” Mózes megfogadta apósa tanácsát, s úgy tett, ahogy ajánlotta neki. Mózes egész Izraelből kiválasztott alkalmas férfiakat, s a nép ezres, százas, ötvenes és tízes csoportjainak elöljáróivá tette, hogy minden alkalommal igazságot szolgáltassanak a népnek. Csak a súlyosabb eseteket kellett Mózes elé vinniük, a kisebbeket maguk döntötték el. Mózes aztán elbocsátotta apósát, s az visszatért lakóhelyére. (Kiv 18,13-27)

Ferdinand Bol (17. sz.) képének témája nem egyértelmű számomra. Annyi bizonyos, hogy Mózes idős apósa elé járul. Vajon ebben a pillanatban köszönti vagy búcsúztatja? Vagy ekkor kapja meg tanácsát?  Jan Gerritsz van Bronckhorst (17. sz.) festményének címe konkrétabb: Jetró tanácsot ad Mózesnek. A téma nem kérdéses, de a kép centrumában látható férfialakok kiléte elgondolkodtató. Középen áll az idős Jetró, aki ujjával egy levélre mutat. Vajon Mózes az, aki a levelet tartja, s a fiatal férfi egy izraelita, aki épp eléjárult peres ügyével, hogy közbenjárását kérje?  Mivel Jetró az idősebb férfi felé intézi szavait, valószínűleg igen. Mózes szakálla is őszbe fordulhatott már ekkorra. görnyedt háta pedig Jetró mondatát vizualizálja: "A feladat túl terhes számodra." A jelenet előterében Cippora néz ki a képből.

     

Miután Mózes útjára bocsátotta apósát, az izraeliták is továbbindultak. A Sínai-hegyhez érkezvén táborukat a heggyel szemben ütötték fel. Az Úr a hegyről szólt Mózeshez: "Láttátok, mit tettem az egyiptomiakkal, s hogy mintegy sasszárnyon hordoztalak benneteket, s ide hoztalak magamhoz. Ha tehát hallgattok szavamra és megtartjátok szövetségemet, akkor az összes népek között különleges tulajdonommá teszlek benneteket, hiszen az egész föld az enyém. Papi királyságom és szent népem lesztek." (Kiv 19,4-6) 

Miután a nép ígéretet tett, s előkészült a szöveségkötéshez, kimosták ruhájukat, asszonyhoz nem közelítettek addig, s a hegyhez sem mentek, mert tudták, sem ember, sem állat nem maradhat életben, ha hozzáér mielőtt hosszan megfújnák a kosszarvat.

Harmadnap virradatkor mennydörgés és villámlás tört ki, sötét felhő telepedett a hegyre és hatalmas harsonazúgás hangzott fel. A táborban az egész nép remegett. Mózes kivezette a népet a táborból Isten elé, s azok a hegy lábánál helyezkedtek el. Az egész Sínai-hegyet beborította a füst, mivel az Úr tűzben szállt le rá. A füst úgy szállt fel, mint az olvasztókemence füstje, s az egész hegy hevesen megrendült. A trombitaharsogás egyre erősödött. Mózes beszélt, és az Úr felelt neki a mennydörgésben. Az Úr leszállt a Sínai-hegyre, a hegy csúcsára, Mózes pedig fölment. Az Úr így szólt Mózeshez: „Menj le és figyelmeztesd a népet: ne lépje át a határt, és ne akarja látni az Urat, mert sokan meghalnának közülük. A papoknak is, akik különben közeledhetnek az Úrhoz, meg kell szentelődniük, nehogy az Úr haragra gerjedjen ellenük.” (Kiv 19,16-22)

Ezután az Úr megparancsolta, hogy Áron is menjen fel a hegyre, s kinyilatkoztatta nekik a tízparancsolatot. Aron de Chavez (17. sz.) mennydörgés, villámlás és harsonazúgás közepette ábrázolta Mózest és Áront a hegytetőn a tízparancsolattal. A tízparancsolatot először valóban kettejüknek nyilatkoztatta ki az Úr, de ekkor még csak szóban, a kőtáblákat nem adta át nekik. Így Aron de Chaces ábrázolása inkább szimbolikusan értendő. 

A tízparancsolat: (I.) „Én vagyok az Úr, a te Istened, én hoztalak ki Egyiptom földjéről, a szolgaság házából. Senki mást ne tekints Istennek, csak engem. (II.) Ne csinálj magadnak faragott képet vagy hasonmást arról, ami fent van az égben, vagy lent a földön, vagy a vizekben a föld alatt. Ne borulj le ilyen képek előtt és ne tiszteld őket, mert én, az Úr, a te Istened féltékeny Isten vagyok. Azoknak a vétkét, akik gyűlölnek engem, megtorlom fiaikon, unokáikon és dédunokáikon. De ezredízig irgalmasságot gyakorlok azokkal, akik szeretnek és megtartják parancsaimat. (III.) Uradnak, Istenednek a nevét ne vedd hiába, mert az Úr nem hagyja büntetlenül azt, aki a nevét hiába veszi. (IV.) Gondolj a szombatra és szenteld meg. Hat napig dolgozzál és végezd minden munkádat. A hetedik nap azonban az Úrnak, a te Istenednek a pihenő napja, ezért semmiféle munkát nem szabad végezned, sem neked, sem fiadnak, sem lányodnak, sem szolgádnak, sem szolgálólányodnak, sem állatodnak, sem a kapuidon belül tartózkodó idegennek. Az Úr ugyanis hat nap alatt teremtette az eget és a földet, a tengert és mindent, ami bennük van; a hetedik napon azonban megpihent. Az Úr a hetedik napot megáldotta és megszentelte. (V.) Tiszteld apádat és anyádat, hogy sokáig élj azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened ad neked. (VI.) Ne ölj. (VII.) Ne törj házasságot. (VIII.) Ne lopj. (IX.) Ne tégy hamis tanúságot embertársad ellen. (X.) Ne kívánd el embertársad házát, ne kívánd el embertársad feleségét, sem szolgáját, sem szolgálólányát, sem szarvasmarháját, sem szamarát, sem más egyebet, ami az övé.”  

Az egész nép hallotta a mennydörgést, a villámlást, a harsonazengést és látta a füstölgő hegyet. Mózes így szólt hozzájuk: „Ne féljetek! Isten azért jött, hogy próbára tegyen és felébressze bennetek az iránta való félelmet, s így elkerüljétek a bűnt.” A nép távol állott, Mózes azonban bement a sötét felhőbe, ahol Isten volt. (Kiv 20,18-21) Az Úr törvényeket és parancsokat adott számukra a következő témákban: Az oltár törvénye. A rabszolgákra vonatkozó törvény. Emberölés. Testi sértés. Állatlopás. Kártérítéssel járó vétségek. Nemi erőszak. Erkölcsi és vallási törvények. A zsenge és az elsőszülött. Az igazságosság, az ellenség iránti kötelesség. A szombatév és a szombat. Izrael ünnepei. Utasítás Kánaán elfoglalására. (Kiv 20,22 - Kiv 23,33) /Lásd itt: http://szentiras.hu/SZIT/Kiv20/

Majd az Úr azt kérte, hogy Mózesen és Áronon kívül Áron fiai, Nadab és Abihu is menjenek fel a hegyre a hetven izraeli vén kíséretében, de már messze boruljanak le előtte, s egyedül Mózes járuljon az Úr elé.

Mikor Mózes ismét lejött, kihirdette a népnek az Úr minden szavát és parancsát. Az egész nép egy szívvel felelte: „Az Úr minden szavát megtartjuk, amelyeket hozzánk intézett.” Ezután Mózes az Úr minden törvényét leírta. Másnap reggel a hegy lábánál felállított egy oltárt és tizenkét emlékoszlopot, Izrael tizenkét törzsének megfelelően. Azután megbízott fiatal izraelitákat, hogy égőáldozatot mutassanak be, és fiatal bikákat ajánljanak fel az Úrnak közösségi áldozatul. Mózes pedig vette a vér felét, és áldozati csészékbe öntötte, a vér másik felét az oltárra hintette. Utána vette a szövetség könyvét és felolvasta a népnek. Ők kijelentették: „Amit az Úr parancsol, azt követjük és megtartjuk.” Erre Mózes vette a vért, meghintette vele a népet és így szólt: „Ez annak a szövetségnek a vére, amelyet az Úr ezen feltételek mellett kötött veletek.” (Kiv 24,4-8)

Mózes és Áron, Nadab és Abihu, s Izrael vénei közül hetvenen újra felmentek. Látták Izrael Istenét. A lába alatt olyan valami volt, mint a zafír kövezet, és fénylett, mint a tiszta ég. De a kezét nem emelte fel Izrael fiainak képviselői ellen, ezért láthatták az Istent. Ettek és ittak. (Kiv 24,9-11) 

Ezután az Úr ismét csak Mózest kérette magához, hogy átadja neki a kőtáblákat a törvénnyel és a parancsokkal. Szolgája, Józsué kísérte fel a hegyre, melynek tetejére Isten dicsősége felhő formájában szállt alá, s olyannak tűnt, mint az emésztő tűz. Mózes a 7. napon belépett a felhőbe, s negyven nap és negyven éjjel maradt a hegyen. Mózes ekkor kapta meg a szentély elkészítésére vonatkozó előírásokat a következő részletekre kiterejedően: Adakozás a szentélyre. A sátor felszerelése és a láda. A kitett kenyerek asztala. A mécstartó. A hajlék, a függönyök és a takarók. A faváz. A függöny. Az égőáldozat oltára. Az udvar. A mécsekbe való olaj. A papok öltözete. Az efod. A melltáska. A felső köntös. A fejdísz. A papok öltözete. Áronnak és fiainak fölszentelése: előkészület. A beöltözés és fölkenés. Az áldozat. A papok beiktatása. A szent lakoma. Az égőáldozat oltárának felszentelése. A napi égőáldozat. Az illatáldozat oltára. A fejadó. A medence. A fölkenéshez használt olaj. Az illatszer. A szentély elkészítői. A szombati nyugalom. (Kiv 25,1 -  Kiv 31,17) /Lásd itt: http://szentiras.hu/SZIT/Kiv25/

Miután befejezte szavait, amelyeket a Sínai-hegyen Mózeshez intézett, átadta neki a bizonyság két tábláját, a kőtáblákat, amelyekre Isten ujjai írtak. (Kiv 31,18)  Carlo Lodi és Antonio Rossi (18. sz.) festményén az Úr tüze világít a hegytetőn, s ebben a fényességben látjuk Mózest, amint átveszi a kőtáblákat. 

A nép látta, hogy Mózes késik lejönni a hegyről, azért összegyűlt Áron körül és követelőzött: „Készíts nekünk isteneket, akik előttünk járnak. Nem tudjuk, mi történt azzal a Mózessel, aki kihozott bennünket Egyiptomból.” (Kiv 32,1-2) 

Talán ez a beszéd tárgya Mattia Preti (1635-40) festményén, miközben az egész Sínai-hegyet beborítja a füst, s az Úr tűzben alászállva adja át Mózesnek a törvény tábláit. Nem lenne furcsa, ha a festő egy fa mellett álló asszony képében festette volna meg a kísértőt, aki rosszra buzdítja Áront.

     

Áron így válaszolt: „Szedjétek le az aranyfüggőket feleségeitek, fiaitok és leányaitok füléről és hozzátok ide.” Az egész nép leszedte füléről az aranyfüggőket és Áronhoz vitte. Ő átvette a kezükből, összeolvasztotta és aranyborjút öntött belőle. Azok így kiáltoztak: „Izrael, ez a te istened, aki kihozott Egyiptomból.” Mikor Áron ezt látta, oltárt épített előtte és kijelentette: „Holnap az Úr ünnepe lesz.” Másnap reggel korán fölkeltek, égőáldozatot és közösségi áldozatot mutattak be. Az egész nép letelepedett enni és inni, azután újra fölkeltek és mulatoztak. (Kiv 32,3-6)

Antonio Molinari (ca. 1700) festményén az izraeliták aranyfüggőiket hordják Áron lába elé, aki az aranyborjúra mutat, mely épp most készült el. Aranyfüggőket és aranyedényeket halmoznak fel előtte Frans Francken II (17. sz.), Jan Symonsz Pynas (17. sz.) és a Római iskora egy festőjének (17. sz.) képén is, miközben a háttérben sokan az oszlopra helyezett aranyborjút ünneplik körtánccal és égőáldozattal. Jan Symonsz Pynas képén az áldozati kos is látható a tűzrakás mellett.

     

     

A mulatozó népet ábrázolta Karel van Mander (1602), Lorenzo de Caro (1758), Jan Steen (1673-77) és ifj. Frans Francken (17. sz.). Lorenzo de Caro képén a hegytető még izzik a forróságtól, a tűz Isten jelenlétére utal. A hatalmas füstben azonban már ott gomolyog Isten haragja. Milyen kontrasztban áll megjelenése a földi "füstölővel". Az Úr azonban mégsem sújtja csapással őket hűtlenségükért, Mózes könyörgésére megkíméli őket.

     

          

Mózes ezután elindult visszafelé és lejött a hegyről, kezében a tanúság két kőtáblájával. A táblák tele voltak írva mindkét oldalukon: elöl és hátul írás volt rajtuk. Isten maga készítette a táblákat, az írás Isten írása volt, bele volt vésve a táblákba. Amikor Józsue a nép lármáját hallotta, így szólt Mózeshez: „A táborban csatazaj van.” Ő így felelt: „Ez nem győzelmi ének, nem is a legyőzöttek jajgatása. Én énekkarok váltakozó énekét hallom.” Amikor aztán a tábor közelébe ért, s látta a borjút meg a kartáncot, Mózes haragra gerjedt, elhajította kezéből a táblákat és szétzúzta a hegy lábán.

Juan Antonio de Frías y Escalante (17. sz.) és Esteban March (ca. 1650) képein Mózes már a hegy lábánál jár, s a kőtáblákat a magasba emeli, hogy összetörje haragjában. Claude Lorrain (17. sz.) tájképein és Nicolas Poussin (1626-27 és 1633-34) ábrázolásain ugyanez a jelenet látható, de jobban szemügyre kell vennünk a képeket ahhoz, hogy észrevegyük Mózes és Józsue alakját a távolban. 

     

     

     

Giovanni Andrea Donducci (17. sz) képén egy férfi még térdreereszkedve hódol a bálványnak, egy másik azonban már észrevette Mózest a távolban. Mintha ez utóbbi Áron lenne, s mellette az idős Mirjam, akinek ijedten mutatja az érkező Mózest a kőtáblával. A nő széttárt karja szavak nélkül is kifejezi kérdését: Most mit tegyünk? Az Id. Hendrick van Balen és ifj. Jan Brueghel (17. sz.) köréhez tartozó festő képén már a nép is észrevette a feldúlt Mózest. Asszonyok esedeznek bocsánatért, miközben ő földhözvágja a kőtáblákat. Luca Ferrari (17. sz.) képén az emberek egymásra mutogatva menekülnek haragja elől. A haragos Mózesről Rembrandt (1659) és Guido Reni (1624) portréi a legismertebbek. 

     

     

     

Az összezúzott kőtáblák darabjai hevernek Mózes lába előtt Ludovico Carracci (1610-12) festményén. Mózes még nem tért magához a döbbenettől a hűtlen, bálványimádó nép láttán, melynek hátat is fordít. Józsue egyik kezével az aranyborjúra mutat, másikkal az összetört kőtáblákra, mintha gesztusaival is megerősítené Mózes rendelkezését: az aranyborjút meg kell semmisíteni!

Mózes azután fogta a borjút, amelyet készítettek, elégette, porrá zúzta, beleszórta a vízbe és megitatta vele Izrael fiait. Azután Mózes megkérdezte Áront: „Mit tett veled ez a nép, hogy ilyen nagy bűnt hoztál rá?” Áron ezt válaszolta: „Ne haragudj, uram! Te magad is tudod, hogy ez a nép mennyire hajlik a rosszra. Így követelőztek: Készíts nekünk isteneket, hogy előttünk járjanak, mivel az a Mózes, aki kihozott bennünket Egyiptomból – nem tudjuk mi lett vele. Én erre megkérdeztem őket: kinek van közületek aranya? Ők idehozták nekem, én a tűzbe vetettem, s ez a borjú lett belőle.” (Kiv 32,15-24)

Andrea Celesti (1681) képén már az aranyborjú ledöntésén fáradoznak az izraeliták. Egyesek létráról igyekeznek szétverni, mások pedig tüzifát hoznak és tüzet gyújtanak az elégetéséhez. 

     

A büntetés nem maradhatott el. A leviták végrehajtották Mózes parancsát, s kardot rántottak. Bejárták a tábort, s megölték testvéreiket, barátaikat, rokonaikat. Aznap közel háromezer férfi esett el a népből. Az Úr megáldotta őket engedelmességükért. Mózes ezután sátrat állított az Úrnak a táboron kívül, melyet szolgája, Józsue őrzött. 

Amikor a nép látta, hogy a felhőoszlop megáll a sátor bejáratánál, mindenki előjött és leborult saját sátrának ajtajában. Az Úr szemtől szemben beszélt Mózessel, ahogy az ember a barátjával beszél. (Kiv 33,9-10)

Mivel az Úr tudta, hogy keménnyakú néppel van dolga, nem akart velük tartani a továbbvonulás során, nehogy elpusztítsa őket haragjában. Mózes azonban így könyörgött: „Ha te magad nem jössz velünk, akkor inkább ne is vezess el innét bennünket. Miről ismerhetnénk meg, hogy én és a nép kegyelmet találtunk színed előtt, ha nem arról, hogy velünk vonulsz, és mi, én és a néped, ezáltal a föld minden népe előtt kitüntetésben részesülünk?”  (Kiv 32,15-16)  „Hadd lássam meg dicsőségedet.” (kiv 33,18) - kérte. 

Az Úr így válaszolt: „Megteszem, hogy elvonul előtted egész fényességem, és kimondom előtted a Jahve nevet. Kegyes vagyok ahhoz, akihez akarok, és megkönyörülök azon, aki nekem tetszik.” Azután hozzáfűzte: „De arcomat nem láthatod, mert nem láthat engem ember úgy, hogy életben maradjon.” Az Úr így szólt: „Nézd, itt mellettem van hely, állj ide a sziklára. Ha majd elvonul előtted dicsőségem, a szikla mélyedésébe teszlek és kezemmel befödlek, amíg elvonulok előtted. Ha visszavonom a kezemet, hátulról látni fogsz, arcomat azonban nem láthatod.” (Kiv 33,19-23)

Mózes az Úr parancsára kifaragott két olyan kőtáblát, mint amilyenek az előzők voltak, majd másnap hajnalban felvitte őket a Sínai-hegy csúcsára, és a felhőben leereszkedő Úr elé járult vele, hogy megújítsák a szövetséget.

Az Úr elvonult előtte és ezt mondta: „Jahve, Jahve, irgalmas és könyörülő Isten, hosszantűrő, gazdag kegyelemben és hűségben. Kegyelmét megtartja ezrek számára, megbocsátja a vétket, a hibát, a bűnt, de nem hagyja egészen büntetés nélkül, hanem az atyák vétkét számon kéri fiaiktól és unokáiktól harmad­ és negyedízig.” Mózes sietve a földig hajolt, leborult, és így szólt: „Ha kegyelmet találtam a szemedben, Uram, akkor a mi Urunk vonuljon velünk. Bár keménynyakú nép ez, de bocsásd meg bűneinket, és fogadj el minket örökségedül.” (Kiv 34,6-9)

Ő így válaszolt: „Szövetséget kötök veled: egész néped előtt olyan csodákat viszek véghez, amilyenek az egész földön egyetlen nép között sem történtek, s az egész nép, amelynek körében élsz, meglátja az Úr művét. Mert csodálatos az, amit rajtad véghezviszek. Figyelj arra, amit ma parancsolok neked: Nézd, elűzöm előled az amoritákat, a kánaániakat, a hettitákat, a perizitákat, a hivvitákat és a jebuzitákat. Óvakodj attól, hogy szövetséget köss annak a földnek a lakóival, amelyre bevonulsz. Csapda lesznek számodra, ha majd közöttük élsz. Inkább rombold le oltáraikat, zúzd szét emlékköveiket és pusztítsd el szentélyeiket. Nem imádhatsz más istent: az Úr neve az, hogy féltékeny, igen féltékeny Isten, ezért ne köss szövetséget az ország lakóival. Amikor isteneikkel fajtalankodnak, isteneiknek áldozatot mutatnak be, akkor esetleg meghívnak benneteket, hogy vegyetek részt lakomáikon. Te pedig esetleg lányaik közül vennél feleséget fiaid számára. Ha aztán leányaik isteneik előtt hódolnak, elcsábíthatják fiaitokat, hogy isteneiket imádják. Ne csinálj magadnak öntött istenképmást. A kovásztalan kenyér ünnepét tartsd meg. Hét napig kovásztalan kenyeret egyél Abib hónapban, ahogy megparancsoltam neked, mivel Abib hónapban vonultál ki Egyiptomból. Minden elsőszülött az enyém: minden hímnemű elsőszülött, a szarvasmarháké és a juhoké is. A szamár elsőszülöttét váltsd meg egy bárányon, ha nem váltod meg, öld meg. Fiaid közül az elsőszülöttet meg kell váltanod. Ne jelenj meg előttem üres kézzel. Hat napig dolgozzál, a hetediken tarts pihenőt. A vetés és az aratás idején is pihenned kell. A hetek ünnepét is meg kell ülnöd az aratás zsengéinek idején, továbbá a szüreti ünnepet az év végén. Évenként háromszor jelenjék meg minden férfi közületek az Úr, Izrael Istene előtt. Én ugyanis elűzöm előled a népeket és messze kitolom határaidat. Senki sem fogja elkívánni földedet, ha évenként háromszor fölmégy, hogy megjelenj az Úr előtt. Áldozatod vérét ne ajánld fel kovászossal együtt, s a húsvéti bárányból ne maradjon meg semmi másnap reggelig. Szántófölded termésének zsengéjéből a legszebbet vidd Uradnak, Istenednek a házába. Ne főzd meg a gödölyét anyja tejében.” (Kiv 34,10-26)

Az Úr még azt mondta Mózesnek: „Jegyezd föl ezeket a szavakat, mert e szavak alapján kötök szövetséget veled és Izraellel.” Negyven nap és negyven éjjel időzött ott az Úrnál, közben semmit sem evett és semmit sem ivott. Felírta a kőtáblákra a szövetség szavait, a tíz kijelentést. (Kiv 34,27-28)

Amikor lejött a Sínai-hegyről a tanúság két táblájával a kezében, Mózes nem tudta, hogy arcának bőre ragyogott, mivel vele beszélt. ( Kiv 34,29) Áron és Izrael fiai féltek a közelébe menni , de ő odahívta őket, s közölte velük mindazt, amit a hegyen hallott az Úrtól. Mikor aztán Mózes befejezte a hozzájuk intézett beszédet, befödte az arcát. Valahányszor Mózes az Úr elé lépett, hogy vele beszéljen, levette a leplet mindaddig, amíg ki nem jött. Amikor kijött, közölte Izrael fiaival mindazt, amit Isten mondott neki. Izrael fiai pedig látták, hogy Mózes arca sugárzik. De Mózes újra befödte arcát, amíg csak ismét be nem ment, hogy az Úrral beszéljen. (Kiv 34,33-35)

Jacques de Letin (17. sz.) képén Mózes a kőtáblákra támaszkodik. A háttérben a Sínai-hegy, ahol Mózes a másodszori szövetségkötés alkalmával maga jegyezte fel a szövetség szavait a táblákra. Ferdinand Bol (1662) képén hálás szívű nép fogadja a hegyről lejövő Mózest.

     

Mózesről számos portréfestmény készült legfőbb attribútumával, a törvény tábláival. Laurent de La Hyre (17. sz.), Claude Vignon (17. sz.), Valentino de Boulogne (17. sz.), Philippe de Champaigne (17. sz.) és José de Ribera (17. sz.) mind fényszarvakkal ábrázolták Mózest. Laurent de La Hyre (17. sz.) képén nagyon halovány, Hendrick de Somer (1638) képén viszont egyáltalán nem látható. A két fényszarv ábrázolásának hagyománya tulajdonképpen egy középkori fordítási hibából fakad, de az is lehet, hogy szándékos szóválasztás, mivel a szarv az ószövetségben az erő és hatalom jelképe. Mikor Mózes lejött a hegyről, "arcának bőre ragyogott" / "sugárzott arcának bőre" a Szentírás szerint. Mivel a ‘sugárzott’ szó héber töve fénysugárzást és szarvat is jelent, a Vulgata így fordítja: „arcán fény-szarvak nőttek”. (Forrás: http://biblia.hu/az_oszovetseg_a_muveszetekben/mozes_es_a_pusztai_vandorlas) 

     

     

     

     

Mózes kihirdette a népnek, milyen adományokat kér tőlük az Úr a szentély elkészítéséhez.

Akkor Izrael fiainak egész közössége hazament Mózestől. Azután visszajöttek mindazok, akiket a szívük erre indított, s áldozatos lélekkel hozták adományaikat az Úrnak a találkozás sátorának elkészítéséhez, a benne végbemenő szolgálathoz és a szent ruhákhoz. Jöttek a férfiak és nők, mind, akiket a szívük erre indított, s hoztak karpereceket, fülbevalókat, gyűrűket, nyakláncokat és mindenféle arany ékszert, mindenki úgy, ahogy arany fogadalmi ajándékot ígért az Úrnak. Akinek vörös vagy kék bíbora, karmazsinja, finom vászna, kecskeszőre, vörösre festett báránybőre volt, azt is elhozta. Mások ezüst és bronz fogadalmi ajándékot hoztak az Úrnak, ismét mások, akiknek akácfájuk volt, azt hozták oda. A hozzáértő asszonyok szőttek, és azt hozták el, amit szőttek: vörös és kék bíbort, karmazsint és finom lenvásznat. Más asszonyok, akiket ügyességük arra képesített, kecskeszőrt fontak. Az elöljárók karneolt és más drágaköveket hoztak az efod és a melltáska kirakásához, továbbá fűszereket és olajat a mécsesekbe, a kenethez és az illatáldozathoz. Minden férfi és nő, akit a szíve arra indított, hogy segítsen megvalósítani, amit az Úr Mózes által parancsolt, hozzájárult valamivel. Izrael fiai úgy adták ezt, mint önkéntes adományt az Úrnak. (Kiv 35,20-29)

Mózes ezután hívta Becaleelt (Uri fiát, Hur unokáját Júda törzséből), Oholiábot (Dán törzséből) és a többi hozzáértő embert, akiknek az Úr művészi tehetséget adott, s akiket a szívük arra indított, hogy hozzálássanak a munkához. Átvették Mózestől a fogadalmi ajándékokat, amelyeket Izrael fiai a szentély elkészítésének munkájához felajánlottak. Sőt, reggelenként még újabb önkéntes adományokat is hoztak. Ezért a kézművesek, akik a szentély munkálatait végezték, egymás után Mózeshez mentek, és így szóltak: „A nép sokkal többet hoz, mint ami szükséges annak a munkának az elvégzéséhez, amelyet az Úr el akar végeztetni.” Erre Mózes kihirdette a táborban: „Sem férfi, sem asszony ne hozzon semmi többet a szentély készítéséhez.” A nép tehát abbahagyta az adakozást. Amit eddig adakoztak, az is több volt, mint amennyi a szentély elkészítéséhez kellett. (Kiv 36,2-7)

Jacopo Tintoretto (ca. 1593) festményén javában dolgoznak az asszonyok és a kézműves férfiak a szentély felszerelésének elkészítésén. Mózes közöttük ül, s a törvény tábláira vigyáz. Mintha most jelentené neki egy kézműves, hogy a fák mögött gyülekező izraeliták újabb önkéntes adományokkal várakoznak. Mózes azonban leinti a gyűjtést. Adriaen Stalbempt (17. sz.) festményén a munkálatok már előrehaladottabb állapotban folynak, Mózes a kész darabokat ellenőrzi.  

Ahogy az Úr megparancsolta Mózesnek, Izrael fiai úgy végeztek el minden munkát. Amikor Mózes megnézte az egész munkát, látta, hogy mindent úgy csináltak, ahogy az Úr megparancsolta. Mózes megáldotta őket. (Kiv 39,42-43)

     

Mózes parancsot kapott az Úrtól a szentély felállítására és felszentelésére. Mózes úgy járt el, ahogy az Úr megparancsolta neki, mindenben azt követte. A második év első hónapjában, a hónap első napján állították fel a hajlékot. Mózes maga állította fel a hajlékot. Elhelyezte a talapzatokat, azokra állította a deszkákat, összeillesztette az eresztékeket és felállította az oszlopokat. Azután a hajlékra ráterítette a vásznat, arra ráhelyezte a sátor felső takaróját, ahogy az Úr Mózesnek megparancsolta. Azután vette a bizonyságot, beletette a ládába, beledugta a ládába a rudakat, és a ládára ráhelyezte a kiengesztelődés tábláját. Azután bevitte a ládát a hajlékba, felakasztotta a belső függönyt, hogy takarja el a bizonyság ládáját, ahogy az Úr Mózesnek megparancsolta. Az asztalt a találkozás sátorának északi oldalára állította, a függönyön kívül, s ráhelyezte a kitett kenyereket az Úr elé, ahogy az Úr Mózesnek megparancsolta. Bevitte a mécstartót a találkozás sátrába, a hajlék déli oldalába, az asztallal szembe, s rátette a mécseket az Úr előtt, ahogy az Úr Mózesnek megparancsolta. Betette az aranyoltárt a találkozás sátorába, a függöny elé, s meggyújtotta rajta az illatáldozatot, ahogy az Úr Mózesnek megparancsolta. Végül a hajlék bejáratára akasztotta a függönyt. Az égőáldozat oltárát a találkozás sátorának bejárata előtt állította fel, s bemutatott rajta égő­ és ételáldozatot, ahogy az Úr Mózesnek megparancsolta. A medencét a találkozás sátora és az oltár közé helyezte és vizet öntött bele mosakodásra. Áron és fiai abban mosták meg kezüket és lábukat. Valahányszor bementek a találkozás sátorába vagy az oltárhoz léptek, előbb megmosakodtak, ahogy az Úr Mózesnek megparancsolta. Elkészítette az előudvart a hajlék és az oltár körül és felfüggesztette a függönyt az előudvar bejáratára. Így fejezte be Mózes a munkát. (Kiv 40,16-33)

Akkor felhő borította be a találkozás sátorát és az Úr dicsősége betöltötte a hajlékot. Mózes nem léphetett be a találkozás sátorába, mivel a felhő behatolt oda és az Úr dicsősége betöltötte a hajlékot. Amikor aztán a felhő a hajlékról felemelkedett, Izrael fiai tovább indultak vándorlásukon. Ha nem emelkedett föl, akkor nem indultak el addig a napig, amíg fel nem emelkedett. Az Úr felhője napközben a hajlék fölött lebegett, éjjel azonban tűz volt benne egész Izrael szeme láttára, egész vándorlásuk idején. (Kiv 40,34-38)

Az Úr ekkor adta törvénybe nekik az áldozatok szertartásait. (Lev 1,1 - Lev 7,38) /Lásd itt: http://szentiras.hu/SZIT/Lev1/

Mózes összehívta az egész közösséget a megnyilatkozás sátorának bejáratánál, hogy elvégezze az Úr parancsára a fölkenés szertartását, és beiktassa a papokat. Először a hajlékot szentelte föl olajjal, s mindazt, ami benne volt, majd Áront és fiait, valamint ruhájukat. Majd feláldozta a bűnért való áldozatra szánt bikát és elégezte az engesztelés szertartását.  Ezután feláldozta az égőáldozatra szánt kost, végül a felavató áldozatra szánt kost az Úr parancsa szerint. Az oltáron lévő vérrel és olajjal meghintette Áront és ruháját, valamint fiait és ruhájukat.

Áron főpapi ruházata olyan sorrendben, ahogy Mózes ráadta:

Ráadta az inget, átkötötte övvel, ráterítette a köntöst és ráadta az efodot, majd átvetette rajta az efod szalagját, és így megerősítette rajta, azután ráerősítette a melltáskát, s beletette az urimot és a tummimot. Fejét befödte turbánnal, s a turbán elejére tűzte az aranylemezt, a szent diadémot, ahogy az Úr Mózesnek megparancsolta. (Lev 8, 7-9)

Azok a festők, akik az eddigiekben főpapi ruhában jelenítették meg Áront, - pl. Antonio Molinari (1700): Az aranyborjú című képén - nem figyelték meg eléggé a Szentírás szövegét.  Ugyan az Úr már az aranyborjú öntése előtt kinyilatkoztatta Mózesnek a Sínai-hegyen, hogy milyen legyen a papok öltözete, elkészítésükre csak később adott parancsot. Az aranyborjút imádó nép körében Áron még nem viselhetné az efodot és a hosent. A festők, akik mégis főpapi süvegben festették meg, attribútumaként kezelték az öltözetet.  A főpapi portrék közül ifj. Francisco Vieira (18. sz.) festménye mutatja be a leghitelesebben Áron öltözetét, egyedül az efodot átkötő öv hiányzik róla. Az előbb idézett szentírási szövegben ugyan szó van egy övről, de azzal az inget kötötte át, s nem az öltözködés végeztével övezte fel magát. Pier Francesco Mola (18. sz.) és Anton Kern (18. sz.) főpapi portréin Áron a kék köpenyt viseli legfelül, ami pontatlan megfigyelésre vall, hiszen a kék köpenyre még fel kellett vennie az efodot.

1. Fehér kockás hímzett vászoning.  Ez a fehér kockás len ruha - mely a tisztaság és szentség jelképe - takarta legalul a testet, csak a pereme lógott ki a rávett kék köntös alól. A papi öltözet nem készülhetett gyapjúból, hogy ne fülledjen be, s izzadjon tőle a viselője (Ez 44,17-18), mert az ige szerint az izzadság az átok következménye. Isten azt mondta, hogy: „…Átkozott legyen a föld te miattad, fáradságos munkával élj belőle […] Orczád verítékével egyed a te kenyeredet…” (Ter 3,17. 19)." 

2. Kék felső köntös.  A fehér vászoningre vette fel az egyszínű kék lenből szőtt köntöst, melynek csak a nyaki részen volt nyílása. A köntös alsó szegélyén három színű (kék, bíborpiros és karmazsin) fonálból szőtt gránátalmák lógtak, felváltva aranycsengettyűkkel. A Szentírás nem írja a darabszámukat, de a zsidó hagyomány szerint hetvenkettő csengettyű és 72 gránátalma díszítette. Mindenki hallhatta, mikor Áron belépett a szentélybe, vagy kijött onnan, mert az arany csengettyűk megszólaltak, ő pedig védelmet nyert a csengőhang által a haláltól. 

3. Efod (kötény) két ónix-kővel a vállán:  Egy elülső és hátulsó részből álló négyszínű kötény, melyet aranyból, kék és piros bíborból, karmazsin- és sodrott lenfonálból szőttek. Két vállkötővel kapcsolták össze a kötény két részét, a vállakon arany foglalatban egy-egy ónix-kővel díszítették, melybe Izrael tizenkét törzsének nevét vésték születésük sorrendjében. Így képviselte a főpap a népet, a vállán hordozta őket.

4. Hosen (melltáska): A hosen egy arasznyi méretű melltáska, az efodhoz hasonlóan aranyból, kék és piros bíborból, karmazsin - és lenfonálból készített szőttes. Arany karikákkal, sodrott arany fonállal kapcsolták a vállon levő boglárokhoz és az efodhoz. Tizenkét különféle drágakő díszítette, négy sorban 3-3 db. A drágakövekbe egy-egy nevet véstek, így Izrael főpapja nem csak a vállán hordozta népét, de a szívén is viselte őket, sorsukat.  A melltáskában tartotta az urimot és tummimot, melyek segítségével az Úr akaratáról tudakolódhatott. Olyan szent eszközök voltak, melynek segítségével »igen« vagy »nem« választ adott az Úr. Ezt a válasz azonban az Isten meg is tagadhatta. (Az urimot a »fény, világosság« jelentésű 'ór, a tummimot a tökéletességet jelentő tám, tóm szóval hozzák összefüggésbe). 

 

5. Öv (abnet): Végül körülövezte magát a főpap, egy ugyanolyan anyagú övvel, mint az efod és a hosen. A körülövezés azt jelentette, készen áll a szolgálatra. 

6. Turbán /süveg/ fejkendő (misznef): A fehér színű turbánra kék zsinórral aranylemezt erősítettek, melybe a következő feliratot metszették: „…Szentség az Úrnak” , vagyis az Úrnak szenteltetett. Szent, igaz, az emberektől elkülönített.  

A papi beiktatás szertartása 7 napig tartott. Áron és fiai megfőzték a húst, majd megették a beiktatás áldozatához előkészített kenyérrel. Ami megmaradt, azt elégették. A nyolcadik napon elhagyták a sátor bejáratát, s Áron főpap bemutatta az áldozatokat Izrael vénei előtt. Ezután bement Mózessel a megnyilatkozás sátorába, s mikor újból kijöttek onnan, megáldották a népet.

Erre az Úr dicsősége megjelent az egész népnek. (Lev 9,23) Láng csapott elő az Úrtól, s megemésztette az oltáron az égőáldozatot és a hájat. Ennek láttára a nép örömrivalgásban tört ki, s mindnyájan arcra borultak. (Lev 9,24) Áron fiai, Nadab és Abihu vették füstölőjüket. Tüzet tettek bele és rá tömjént, s az Úr előtt szabálytalan tűzáldozatot mutattak be, amely nem volt előírva számukra. Az Úr színe elől láng csapott ki, és megégette őket, meg is haltak az Úr előtt. (Lev 10,1-2)

Ekkor Mózes így szólt Áronhoz: „Itt beteljesedett, amit az Úr mondott: azokon mutatom meg szentségemet, akik a közelemben vannak, s az egész nép előtt kinyilvánítom dicsőségemet.” Áron némán hallgatta. Mózes odahívta Misaelt és Elcafánt, Urielnek, Áron nagybátyjának fiait, és ezt mondta nekik: „Menjetek oda és vigyétek testvéreiteket a szent hely elől a táboron kívülre.” Azok odamentek, és kivitték őket tiszta köntösükben a táboron kívülre, ahogy Mózes meghagyta. Mózes így szólt Áronhoz és fiaihoz, Eleazárhoz meg Itamárhoz: „Ne bontsátok ki hajatokat és ne szaggassátok meg ruhátokat, nehogy meghaljatok, és Ő az egész közösségre megharagudjon. Majd testvéreitek, Izrael egész háza siratja az Úr tüzének áldozatait. Ne távozzatok el a megnyilatkozás sátorának bejáratától attól való félelmetekben, hogy meghaltok. Ti föl vagytok kenve az Úr olajával.” Engedelmeskedtek Mózes szavának. Az Úr így szólt Áronhoz: „Amikor a megnyilatkozás sátorához jöttök, ne igyatok sem bort, sem más erjesztett italt, akkor nem haltok meg. Ez örök rendelkezés minden utódotok számára. Azért van, hogy megkülönböztessétek a szentet és a nem szentet, a tisztátalant és a tisztát, s hogy megismertessétek Izrael fiaival azoknak a törvényeknek a jelentőségét, amelyeket az Úr Mózes közvetítésével adott nektek.” (Lev 10,3-11) Ezután Áron és életben mardt fiai, Eleazár és Itamár megették az Úrnak szánt ételáldozatból azt, ami megmaradt, s kovásztalan volt.

A következő témákra oszthatók a törvények, melyet Isten megismertetett ezután Izrael fiaival: A tiszta és tisztátalan állatok megkülönböztetése. A szülő asszony tisztulása. Emberi lepra. Nemi tisztátalanság. Az engesztelés napja. A szentség törvénye. Az állatok levágása és feláldozása. A házasélet. Erkölcsi és istentiszteleti előírások. Büntetések. Kultikus vétségek. A család elleni bűnök. A papok szentsége. Áldozati lakoma. Az ünnepek megszentelése. Kiegészítő utasítások. A szent évek. A kiválasztottság következményei. Áldás. Átok. Fogadalmi díjszabás és elértéktelenedés. A visszaváltás szabályai. (Lásd! https://szentiras.hu/SZIT/Lev11)

Az Úr megparancsolta Mózesnek a megnyilatkozás sátrában, hogy vegyék számba Izrael fiainak egész közösségét, nemzetségeik és családjaik rendjében, név szerint felsorolva az összes férfit, aki alkalmas a hadi szolgálatra húsz évtől fölfelé. Lévi törzsét külön vették számba - minden férfinemhez tartozót egy hónapostól fölfelé -, mert nekik nem katonai szolgálatot kellett teljesíteniük, hanem a tanúság sátora körül kellett szolgálniuk.

Lévi törzse hát a sátor körül vert tábort, míg Izrael fiai bizonyos távolságra helyezkedtek el a tanúság sátorától, hadi jelvényeik rendjében, ki-ki nemzetsége szerint a saját családjával. Nekik tilos volt a sátorhoz érniük, nehogy meghaljanak, Lévi fiai viszont az Úr tulajdonai lettek, mert őket választotta ki Izrael fiai közül elsőszülötteik helyébe. Izrael fiainak 273 elsőszülöttéért, akik a leviták (számán) túl voltak, váltságdíjat kért, és a pénzt a papoknak adatta. 

Így szólt az Úr Mózeshez: „Mondd meg Áronnak és fiainak: Így áldjátok meg Izrael fiait, e szavakkal: Áldjon meg az Úr és oltalmazzon! Ragyogtassa rád arcát az Úr, s legyen hozzád jóságos! Fordítsa feléd arcát az Úr és szerezzen neked üdvösséget! Hívják le Izrael fiaira a nevem, és én megáldom őket.” (Szam 6,22-27)

Mózes fölkente és fölszentelte a hajlékot minden fölszerelésével, az oltárt összes tartozékával, s Lévi fiait is fölszentelte, megtisztította s engesztelő és égőáldozatot mutatott be értük. Ezután kezdhették meg a megnyilatkozás sátorának szolgálatát Áronnak és fiainak felügyelete alatt. A 25 évet betöltött férfiak szolgáltak kötelezően, az 50 év felettiek azonban már nem voltak kötelesek szolgálni. Az Úr a Húsvét megülésének időpontját is meghagyta nekik. (Szam 9,1-14) Lásd itt: http://szentiras.hu/SZIT/Sz%C3%A1m9

Azon a napon, amelyen a hajlék elkészült, felhő borította be a hajlékot a tanúság sátorában, és estétől reggelig mintha tűz égett volna a hajlék fölött. Mindig így volt: (nappal) felhő borította, éjjel meg tűz látszott fölötte. Amikor a felhő fölemelkedett a hajlékról, Izrael fiai útra keltek, s ott ütöttek tábort Izrael fiai, ahol a felhő leereszkedett. Izrael fiai az Úr parancsára keltek útra, s az Úr parancsára ütöttek tábort. Amíg a felhő a hajlék fölött maradt, addig táboroztak. (Szam 9,15-18) Mikor útrakeltek, az Úr szövetségének ládája haladt elöl, hogy táborhelyet mutasson nekik. Az Úr két ezüstkürtöt is kovácsoltatott a közösség összehívására, s táborbontási jeladásra. Ettől kezdve Áron fiai, a papok fújták meg a kürtöt aszerint, ahogy az Úr meghagyta. 

S a nép fennhangon panaszolta az Úrnak, hogy rosszul megy a sora. Ennek hallatára az Úr haragra gerjedt: kiütött közöttük az Úr tüze, s pusztítást okozott a tábor peremén. Akkor a nép Mózeshez fordult, Mózes pedig közbenjárt értük az Úrnál. Erre a tűz kialudt. A Tabera nevet adták ennek a helynek, mert fellángolt körükben az Úr tüze. (Szam 11,1-3) 

De akadt köztük gyülevész népség, amelynek kívánságai támadtak, s így Izrael fiai is újra panaszkodtak, mondván: „Ki ad nekünk húst enni? Visszagondolunk a halfélékre, amiket Egyiptomban enni kaptunk, az uborkára és a dinnyére, a póréhagymára, a hagymára és a fokhagymára. Bezzeg most koplalhatunk, nincs semmi, mannán kívül egyebet nem látunk.” (Szam 11,4-6) 

Mózes nehezen viselte a nép elégedetlenségét. "...Honnan vegyek húst, hogy (enni) adjak ennek a népnek? Panaszkodnak nekem: Adj nekünk húst enni! Egyedül nem bírom ezt a népet, nagyon nehéz nekem. Ha továbbra is így akarsz velem bánni, akkor inkább ölj meg, ha tetszésre találtam szemedben, ne lássam tovább nyomorúságomat!” (Szam 11,13-15)

Mózes tehát elment és közölte a néppel az Úr szavait. Azután összeválogatott hetven férfit a nép vénei közül, s a sátor köré állította őket. (Jacob de Wit (1736-37, 1754) többször is megfestette ezt a jelenetet.) Miután az Úr alászállt a felhőben, s szólt hozzá, elvett a rajta levő lélekből és a hetven vénre osztotta. Mihelyt alászállt rájuk a lélek, prófétai elragadtatásba estek; ez később nem ismétlődött meg. Két ember azonban a táborban maradt; az egyiket Eldadnak, a másikat Medadnak hívták. Rájuk is alászállt a lélek; a számba vettek közé tartoztak, de nem mentek oda a sátorhoz. A táborban prófétai elragadtatásba estek. Ezért az egyik szolga elfutott és jelentette Mózesnek, e szavakkal: „Eldad és Medad prófétai elragadtatásba estek a táborban.” Akkor Józsue, Nun fia, aki kora ifjúságától Mózes szolgálatában állt, megszólalt, s azt mondta: „Uram, Mózes, tiltsd meg nekik!” Mózes így válaszolt: „Tűzbe jössz miattam? Bárcsak az egész népet prófétává tenné, s kiárasztaná rájuk lelkét az Úr!” Ezután Mózes Izrael véneivel visszatért a táborba. (Szam 11,24-30)

     

Egyszerre szél kerekedett, az Úr parancsára. Ez fürjeket sodort magával a tenger felől, s arra kényszerítette őket, hogy mintegy két könyöknyire leereszkedjenek a tábor fölé, körülbelül egynapi járásnyira minden irányban a tábor környékén. A nép egész nap és egész éjjel, sőt még a következő napon is azon fáradozott, hogy befogja a fürjeket. (Ez látható az Otto van Veen  (17. sz.) köréhez tartozó festő képén.) Aki keveset fogott, annak is volt 10 homerja. A tábor körül kiteregették őket maguknak. De még a foguk közt volt a hús, s még el se fogyott teljesen, már feltámadt az Úr haragja a nép ellen, és súlyos csapást mért rájuk az Úr. Annak a helynek a Kibrot-Hattava nevet adták, mert ott temették el a (húsra) áhítozó népet. Kibrot-Hattavából Hacerot felé vonult tovább a nép, s Hacerotban táborozott le. (Szam 11,31-35)

    

Akkor Mirjam és Áron Mózes ellen fordultak a kusita asszony miatt, akit elvett; egy kusita nőt vett el (feleségül). Ilyeneket mondogattak: „Vajon csak Mózessel beszélt az Úr? Velünk talán nem beszélt?” Az Úr hallotta. Mózes azonban nagyon alázatos ember volt, alázatosabb, mint bárki a földön. (Szam 12,1-3)  Jacob Jordaens (17. sz.) festett portrét Mózesről és kusita feleségéről. 

Az Úr egyszer csak így szólt Mózeshez, Áronhoz és Mirjamhoz: „Menjetek mind a hárman a megnyilatkozás sátorához!” Tehát odamentek mind a hárman. Az Úr akkor alászállt a felhőoszlopban, a sátor bejáratához lépett és szólította Áront és Mirjamot. Ezek ketten előléptek. Az Úr így szólt: „Halljátok szavamat! Ha valaki próféta köztetek, általában látomásban jelenek meg neki vagy álmában szólok hozzá. De nem így (teszek) szolgámmal, Mózessel. Ő mindenütt otthonos házamban. Vele szemtől szembe beszélek, nem pedig rejtélyesen. Igen, ő láthatja az Urat a maga valóságában. Hát hogy mertetek mégis szolgám, Mózes ellen szóbeszédet kezdeni?” S az Úr haragja fölgerjedt ellenük. Amikor elment, s a felhő eltűnt a sátor felől, lám, Mirjamot, mint a hó, ellepte a lepra. Amikor Áron Mirjamhoz fordult, lám, az (már) leprás volt. (Szam 12,4-10)

Akkor Áron így szólt Mózeshez: „Kérlek, uram, ne büntess azért a bűnért, amit esztelenségünkben elkövettünk. Ne legyen olyan, mint a halott újszülött, amelynek teste félig elenyészik, mire elhagyja anyja méhét!” Mózes az Úrhoz kiáltott: „Kérlek, Istenem, add vissza az egészségét!” Az Úr azonban ezt mondta Mózesnek: „Ha az apja köpte volna szembe, vajon nem kellene-e magát hét napig szégyellnie? Hét napig ki kell zárni a táborból, aztán ismét be lehet fogadni.” Mirjamot tehát hét napra kiközösítették a táborból. De a nép addig nem vonult tovább, míg újra vissza nem fogadták. Azután tovább vonult a nép Hacerotból és Paran pusztájában táborozott. (Szam 12,11-16)

Luca Ferrari (1647-48) falképén együtt látható a három testvér: Mirjam prófétaasszony, Áron főpap és Mózes, akinek csodatévő botját egy angyal tartja a kezében.

   

Mózes az Úr parancsára hírszerzőket küldött Kánaán földjére.

Így szólt hozzájuk: „Menjetek végig az ország déli részén, aztán kapaszkodjatok fel a hegyre, és nézzétek meg, milyen az ország és a nép, amely lakja, erős-e vagy gyenge, kevés-e vagy sok, milyen az ország, ahol él, jó-e vagy rossz, s milyenek a városok, amelyeket benépesít, nyitott tábor vagy erődítmény módjára épültek-e, végül hogy áll a dolog a földjével, kövér-e vagy sovány, nőnek-e rajta fák vagy sem. Szedjétek össze minden erőtöket, s hozzatok a föld gyümölcséből is néhányat magatokkal.” Épp a szüret kezdetének volt az ideje. Elmentek hát, és kikémlelték az országot Cin pusztájától a Hamatba vivő út elején fekvő Rechobig. Áthaladtak a déli országrészen és elértek Hebronba (...).  Amikor Eskol völgyébe értek, levágtak egy szőlőfürtöt a szőlővesszővel együtt, ezt kettesével egy boton vitték, aztán néhány gránátalmát és fügét is (szedtek). Azt a helyet Eskolnak nevezték arról a szőlőről, amelyet Izrael fiai leszedtek. (Szam 13,18-24)

Matías de Arteaga y Alfaro (1690-91) festményén, egy ismeretlen festő 18. sz.-i fatáblaképen és Nicolas Poussin (1660-64) képén is a kánaáni hírnökök láthatók. Józsue és Kaleb könnyen megkülönböztethetők Alfaronál, hiszen Józsuét katonai viseletben ábrázolta. Poussin festményén a fehér ruhás férfi jobb kezében hatalmas gránátalmákat cipel. A tájkép az ígéret földjét tárja szemünk elé. Giovanni Lanfranco (1621-24) már a negyven nappal későbbi eseményt festette meg, amikor a hírnökök visszatértek Mózeshez, Áronhoz és Izrael egész közösségéhez Paran pusztájába, s beszámoltak a látottakról.  

     

     

„Elmentünk abba az országba, ahová küldtél bennünket. Csakugyan tejjel-mézzel folyó (ország), lám, itt a kóstoló gyümölcseiből. Hanem a nép, amely az országot lakja, erős, s a városok meg vannak erősítve, ráadásul nagyon nagyok. Enak utódait is láttuk ott. A déli országrészt amalekiták lakják, a hettiták, a jebuziták és az amoriták inkább a hegyre húzódnak, a kánaániak pedig a tenger partját és a Jordán völgyét népesítik be.” Kaleb buzdító beszédet intézett a Mózes köré gyűlt néphez: „Késedelem nélkül vonuljunk oda és szerezzük meg magunknak; egész jól úrrá lehetünk rajta!” Hanem azok az emberek, akik vele együtt ott jártak, ellene vetették: „Nem vagyunk képesek azzal a néppel szembeszállni; erősebbek, mint mi vagyunk.” Ezután mindenféle rosszat mondtak Izrael fiainak arról az országról, amelyet kikémleltek: „Az az ország, amelyet bejártunk, hogy kifürkésszük, olyan ország, amely elemészti lakóit, s az emberek, akiket láttunk, mind hatalmasak. Óriásokat is láttunk ott. Enak fiait, az óriások nemzetségéből, úgyhogy olyannak éreztük magunkat mellettük, mint valami szöcskék, és az ő szemükben is épp olyannak látszhattunk.” (Szam 13,27-33)

Erre az egész közösség fölemelte szavát, és kiabálásban tört ki, s a nép siránkozott azon az éjszakán. Izrael fiai mindnyájan zúgolódtak Mózes és Áron ellen, s az egész közösség ezt hajtogatta: „Bárcsak meghaltunk volna Egyiptom földjén vagy itt a pusztában! Miért akar az Úr abba az országba vinni? Hogy kardélre hányjanak bennünket! Asszonyaink és kisgyermekeink zsákmányul esnek! Nem az volna a legjobb, ha visszatérnénk Egyiptomba?” És már így biztatták egymást: „Válasszunk magunknak vezért és térjünk vissza Egyiptomba!” Erre Mózes és Áron Izrael fiainak egész egybegyűlt közössége előtt arcra borultak. Azok közül meg, akik az országot kikémlelték, Józsue, Nun fia s Kaleb, Jefunne fia, megszaggatták ruhájukat, és beszédet intéztek Izrael fiainak egész közösségéhez: „Az a föld, amelyet bejártunk, hogy kikémleljük, jó ország, nagyon jó. Ha elnyerjük az Úr tetszését, elvezérel bennünket abba az országba, s tejjel-mézzel folyó országot ad nekünk. Nem szabad az Úr ellen lázadoznotok, sem pedig annak az országnak a népétől félnetek. Elnyerjük őket, oltalmazó árnyaik eltűnnek, ha velünk lesz az Úr. Ne féljetek hát tőlük!” (Szam 14,1-9)

Már épp azon gondolkozott az egész közösség, hogy megkövezi őket, amikor az Úr dicsősége Izrael minden fia előtt megjelent a megnyilatkozás sátoránál. Így szólt az Úr Mózeshez: „Meddig akar még ez a nép gyalázni? Meddig nem hisz nekem még a körében mutatott jelek ellenére sem? Pestissel sújtom, elpusztítom! Téged azonban néppé teszlek, nagyobb és erősebb (néppé).” (Szam 14,10-12)

Mózes azonban közbenjárt a népért: "(...) Nagy irgalmadban bocsásd meg hát ennek a népnek a bűnét, ahogyan Egyiptomból idáig (mindig) megbocsátottál ennek a népnek.” (Szam 14,19)

Az Úr ugyan megbocsátott, mégis ezt üzente a népnek Mózessel: Mondd meg nekik: Amint igaz, hogy élek – az Úr mondja! –, amint nyíltan kifejezésre juttattátok előttem, úgy fogok bánni veletek. Testeteket elnyeli a puszta, akiket számba vettetek húsz évtől fölfelé, mivel zúgolódtatok ellenem. Sose juttok el arra a földre, amelyen azt akartam volna, hogy éljetek. Erre, íme, esküre emeltem a kezem! – kivéve Kalebet, Jefunne fiát és Józsuét, Nun fiát. Hanem kisgyermekeiteket, akikről azt mondtátok, hogy zsákmányul esnek, őket elvezérelem oda, s megismerik azt a földet, amelyet ti ócsároltatok. A ti testeteket ellenben elnyeli a puszta. Fiaitoknak meg negyven esztendeig pásztorkodniuk kell a pusztában, s bűnhődniük hűtlenségetekért, egészen addig, míg testetek teljesen el nem enyészik. Azoknak a napoknak a száma ugyanis, amelyek folyamán kifürkésztétek az országot, negyvenet tesz ki, minden napért egy évet számítva, negyven esztendeig kell bűneitekért vezekelnetek, hogy megtudjátok, mit jelent az, ha én elfordulok. Én, az Úr beszéltem. Ezt teszem ezzel az elvetemült közösséggel, amely összecsődült ellenem: Ebben a pusztában kell megérniük életük végét, és itt kell meghalniuk!” Azokat az embereket pedig, akiket Mózes elküldött, hogy az országot kikémleljék, s akik visszatérve az egész közösséget felizgatták azzal, hogy mindenféle rosszat mondtak az országról, s arra indították, hogy zúgolódjanak ellene, az Úr azon nyomban halállal sújtotta. Azok közül a férfiak közül, akik elmentek, hogy az országot kifürkésszék, csak Nun fia, Józsue és Jefunne fia, Kaleb maradt életben. (Szam 14,28-37)

Izrael fiai másnap reggel vakmerőségükben mégis felhúzódtak a hegység magaslataira, de a szövetség ládája és Mózes nem tágítottak a táborból. Az amalekiták és a kánaániak, akik azon a hegységen éltek, leereszkedtek, megverték, és egészen Hormáig szétszórták őket. (Szam 14,44-45)

Az Úr ezután újabb rendelkezéseket osztott meg Mózessel, az áldozat bemutatására vonatkozó rendelkezéseit: Az égőáldozat. Az új kenyér feláldozása. Engesztelés a tévedésből elkövetett vétkekért. A szombat megszegése. A bojtok. (Szam 15,1-41) /Lásd itt: http://szentiras.hu/SZIT/Sz%C3%A1m15/

Korach, Datan és Abiram lázadást szítottak Izrael fiai között, akik közül kétszázötvenen csatlakoztak is az elégedetlenkedőkhöz. Jogtalannak érezték Mózes és Áron kiválasztottságát, és a közösség feletti uralmát. Mózes megfedte Korachot, amiért zúgolódik annak ellenére, hogy testvéreivel együtt ki lett választva az Úr hajléka körüli szolgálatra, de ez sem elég neki.

Ezt hallva, Mózes arcra borult. Aztán így szólt Korachhoz és társaihoz: „Holnap az Úr megmutatja, ki tartozik hozzá, ki szent neki, ki közelíthet felé. Csak akit kiválaszt, az közelíthet felé. Tegyétek a következőt: vegyetek füstölőket magatokhoz, Korach és társai, reggel az Úr színe előtt tegyetek bele tüzet és szórjatok rá tömjént! S így lesz: akit az Úr kiválaszt, az szentnek számít! Elég belőletek, Lévi fiai!” (Szam 16,4-7)

Mindenki fogta a füstölőjét, tüzet tett bele, majd rászórta a tömjént, aztán sorban odaállt a megnyilatkozás sátorának a bejárata elé, Mózes és Áron is. Korach meg összegyűjtötte az egész közösséget velük szemben, a megnyilatkozás sátorának bejáratánál. S ekkor megnyilatkozott az Úr dicsősége az egész közösség előtt. Ezt mondta az Úr Mózesnek és Áronnak: „Váljatok külön ettől a közösségtől, egy pillanat, s megsemmisítem őket!” Erre arcra borultak és így szóltak: „Ó Isten, minden testnek éltető szelleme! Ha valaki vétkezik, megharagszol az egész közösségre?” Az Úr így válaszolt: „Mondd meg a közösségnek: húzódjatok hátra Korach sátra környékéről!” Mózes erre elindult, s odament Datanhoz meg Abiramhoz, Izrael vénei követték. Így beszélt a közösséghez: „Menjetek el ennek az elvetemültnek a sátorától, s ne nyúljatok semmihez sem, ami az övé, nehogy ti is elpusztuljatok bűnei miatt.” Erre elhúzódtak Korach sátorának közeléből. Datan és Abiram kijöttek, s feleségükkel, fiaikkal és kisgyermekeikkel együtt sátoruk bejárata elé álltak. Mózes így szólt: „Ebből megtudjátok, hogy az Úr engem küldött, hogy végbevigyem ezeket a tetteket, s hogy mindezt nem magamtól tettem: ha azok az emberek ott úgy halnak meg, ahogy minden ember meghal s az történik velük, ami minden emberrel történik, akkor nem engem küldött az Úr. Ha ellenben az Úr valami rendkívülit művel, például, hogy megnyílik a föld, s elnyeli őket mindazzal egyetemben, ami az övék, s ők élve leszállnak az alvilágba, akkor tudjátok meg, hogy ezek az emberek káromolták az Urat!” Alighogy befejezte szavait, máris megnyílt a föld alattuk; a föld felnyitotta torkát és elnyelte őket családjukkal, s azokkal az emberekkel együtt, akik Korachhoz tartoztak, javaikkal egyetemben. Így szálltak le mindazzal együtt, ami az övék volt, élve az alvilágba, s a föld bezárult fölöttük; így tűntek el a közösségből. Egész Izrael elfutott kiabálásukra. Ezt mondták: „Nehogy bennünket is elnyeljen a föld!” Ekkor tűz szállt alá az Úrtól, s elemésztette a kétszázötven embert, aki tömjént hozott. (Szam 16,18-35)

Ezután az Úr parancsára Eleazár pap összeszedte a bronzfüstölőket, amelyeket az elégettek odahordtak, s szétkalapálták őket az oltár beborítására, figyelmeztetésül Izrael fiainak, nehogy valaki illetéktelen, aki nem Áron leszármazottai közé tartozik, odajáruljon az Úr elé tömjént égetni, s úgy járjon, mint Korach és társai aszerint, ahogy az Úr Mózes által előre megmondta. (Szam 17,4-5)

Másnap Izrael fiainak egész közössége zúgolódott Mózes és Áron ellen, mondván: „Az Úr egész népét kiirtjátok!” (Szam 17,6)

Az Úr olyannyira megharagudott rájuk, hogy meg akarta semmisíteni őket árulásukért, Mózes azonban Áron főpapi közbenjárását kérte értük.

Áron fogta tehát (a füstölőt), ahogy Mózes meghagyta neki, és sietve a közösségbe vegyült, s csakugyan, a vész már megkezdte pusztítását a nép körében. Megfüstölte és feloldozta a népet. S amint ott állt az élők és holtak között, a vész alábbhagyott. Mindazonáltal azoknak a száma, akik a vészben addig elpusztultak, 14 700-ra rúgott, azokat nem számítva, akik Korach miatt lelték halálukat. Áron ezután visszatért Mózeshez a megnyilatkozás sátorának bejáratához, s a vész megszűnt. (Szam 17,12-15)

Másnap az Úr parancsára Mózes Izrael minden törzsének vezetőjétől egy botot kért, s letette az Úr elé a tanúság sátorába. Mind a tizenkét botra rá volt írva a törzsvezető neve, Lévi törzsének botjára Áron neve.

Mire Mózes másnap reggel belépett a tanúság sátorába, lám, Áron botja, Lévi törzsének a botja hajtott ki: rügyet fakasztott, virágba borult, s mandulát érlelt. Mózes az összes botot kivitte az Úr színe elől Izrael fiaihoz, mindnyájukhoz. Megnézték, s mindegyikük (újra magához) vette a botját. Az Úr azonban azt mondta Mózesnek: „Áron botját vidd vissza a tanúság elé, megőrzés végett, figyelmeztetésül a lázadozóknak. Így vess véget zúgolódásuknak, nehogy újra fölébredjen ellenem, s meg kelljen halniuk.” Mózes így tett; ahogy az Úr parancsolta neki, aszerint járt el. (Szam 17,23-26)

Az Úr tehát ajándékul adta Áronnak, fiainak és utódainak is a papi tisztséget, s minden szent adományt, melyet Izrael fiai felajánlanak az Úrnak. Ez örökre fennmaradó osztályrésze Áronnak és utódainak az Úr előtt. Lévi fiainak a tizedet azándékozta, melyet Izrael fiai szolgáltatnak be. Ez lett hát az örökségük a megnyilatkozás sátora körüli szolgálatukért, s ez is nemzedékről nemzedékre érvényes szabály. A tized tizedét viszont az Úrnak kellett ajándékozniuk. Ezután az Úr rendelkezést bocsátott ki a tisztítóvíz használatáról. (Szam 19,1-22)  /Lásd itt: http://szentiras.hu/SZIT/Sz%C3%A1m19 / 

A térkép forrása: https://wol.jw.org/hu/wol/d/r17/lp-h/1102003110 (Based on maps copyrighted by Pictorial Archive (Near Eastern History) Est. and Survey of Israel)