Átlátható Ószövetség IV. - Mózes küldetése barokk kori festményeken

Hogyan teljesíthető a mások javát szolgáló, de erőnket meghaladó megbízatás? Erre mutat példát Mózes története, akinek neve (húzni, kihúzni) egyaránt utal vízből való kimentésére és küldetésére. Isten általa húzta, vezette ki Izraelt az egyiptomi rabszolgaságból. Mózes egyiptomi éveit 63 festő 80 festményével illusztráltam. A szövevényes Ószövetséget barokk festményekkel szeretném átláthatóbbá tenni.

József, a fáraó kormányzója Egyiptomban telepítette le atyját, Jákobot és 11 testvérét - Rubent, Simeont, Lévit, Júdát, Isszachárt, Zebulunt, Benjamint, Dánt, Naftalit, Gádot és Ásert - leszármazottaikkal együtt. Idővel azonban úgy megsokasodtak, hogy Egyiptom új királya már nem nézte jó szemmel Izrael 12 törzsének megerősödését. Mindent megtett, hogy életüket megkeserítse, s megállítsa gyarapodásukat. Munkafelügyelők jelenlétében nehéz munkákkal, agyagfeldolgozással és téglavetéssel terhelte őket, így épültek fel a fáraó raktárvárosai, Pitam és Ramszesz. A bábákat arra kötelezte, hogy a héber asszonyok fiait öljék meg, miközben a szülésnél segédkeznek. Az Istenfélő bábák azonban nem engedelmeskedtek, s mikor felelőségre vonta őket, ezt felelték a fáraónak: „A héberek asszonyai nem hasonlítanak az egyiptomiakhoz, azok életerősek, mielőtt a bába megérkezik, már megszülnek.” (Kiv 1,18) Isten ezért megáldotta a bábákat, akik hagyták Izrael fiait tovább szaporodni. A fáraó azonban újabb parancsot adott alattvalóinak: „Minden fiút, aki a hébereknél születik, vessetek a folyóba, de a lányokat hagyjátok mind életben.” (Kiv 1,22)

Egy Lévi törzséből való férfi elment, és feleséget vett saját nemzetségéből. Ez fogant és fiút szült. Látta, hogy milyen szép, ezért három hónapon át titkolta. Amikor már lehetetlen volt tovább rejtegetnie, papiruszkosarat készített neki, s bekente aszfalttal meg szurokkal. Beletette a kisgyermeket és elhelyezte a nád közé, közel a folyó partjához. A gyermek nővére a közelben maradt, hogy lássa, mi történik vele. Akkor a fáraó leánya lejött fürdeni a folyóhoz, kísérői közben a parton sétáltak. Észrevette a kosarat a nád között, s odaküldte szolgálóját, hogy vegye ki. Amikor kibontotta, látta, hogy egy nyöszörgő gyermek van benne. Részvét ébredt benne iránta és így szólt: „Egy héber gyerek.” A gyermek nővére a fáraó leányához fordult: „Akarod, hogy elmenjek, és a héber asszonyok között dajkát keressek, aki majd szoptatja a csecsemőt?” „Menj” – válaszolta a fáraó leánya. A leány elfutott, hogy megkeresse a kisfiú anyját. A fáraó leánya azt mondta neki: „Vidd magaddal a kicsit és neveld fel nekem, s megfizetek érte. (Kiv 2,1-9)

Nicolas Poussin (17. sz., ca.1650) azt a pillanatot festette meg, mikor Mózes családja kivonul a Nílus partjára, hogy vízrebocsássa a csecsemőt. Jokebed, az édesanya sietve a vízre helyezi gyermekét egy kosárban. Lánya, Mirjam a távolba mutat, ahol sétáló nőalakok tűnnek fel. A fáraó leánya közeledik kíséretével. Az édesapa, Amram egyik képen még sürgeti feleségét, a másik képen már lehajtott fejjel indul el. Mellette nagyobbik fia, Áron látható. (A három testvér, Mirjam, Áron és Mózes a megboldogult egyiptomi kormányzó, József egyik bátyjának, Lévinek dédunokái. Nemcsak Mózesből válik próféta egyszer, méghozzá Izrael legnagyobb prófétája, de Mirjam is prófétanő lesz, Áron pedig főpap.

     

Rembrandt Harmenszoon van Rijn (1635) és Ferdinand Bol (17. sz.) azon kevés barokk festők közé tartoznak, akik mezítelenül ábrázolták a hölgyeket, hiszen a fáraó leánya fürdőzés közben vette észre a nád között ringatózó "mózeskosarat".

    

Anthony van Dyck (17. sz.) képén a nád közé rejtett gyermek nyújta kezecskéjét a szolgálólány felé. Salvator Rosa (17. sz.), Bartholomeus Breenbergh (17. sz.) és Etienne Allegrain (17. sz.) képein madártávlatból láthatjuk az ószövetségi jelenetet.

     

     

Mózes megtalálása népszerű témává vált a 17-18. században, ahogy erre példa Nicolas Poussin (1638, 1647, 1651)Peter Paul Rubens (17. sz.)Giovanni Battista Tiepolo (18. sz.)Luca Giordano (1685-90)Jacopo Vignali (1625)Gioacchino Assereto (17. sz.)Gaspare Diziani (18. sz.)Pieter de Gebber (1634)Paulus Bor és Cornelis Hendriksz Vroom (1630) képe. 

     

     

     

     

     

     

Más festményeken Mózes édesanyja is felismerhető. Giovanni Lanfranco (17. sz.)  képén a fa mellett ülő nő mellét fedetlenül láttatja a festő, mellyel anyaságára utal. Mellette lánya áll, aki felajánlotta a fáraó lányának, hogy szoptatós dajkát keres a gyermeknek. Orazio Gentileschi (1630-33) képén a fáraó leánya a piros ruhás asszony felé fordul, hogy megbízza a gyermek gondozásával, aki mellett lánya térdel zöld ruhában. Francis Hayman (18. sz.) képén a karjaival a gyermek felé nyúló asszony gesztusából olvasható ki anyasága. Lánya a háta mögött reménykedik, hogy visszakapja testvérét. Pietro da Cortona (17. sz.) képén a kézgesztusok árulkodnak róla, hogy a szülőanya is jelen van már. A fáraó leánya most engedi át neki a gyermeket.

     

    

Carlo Cignani (17. sz.) és az Andrea Celesti műhelyéből (17. sz.) származó képen egyaránt öt szereplőt látunk: az előkelő öltözetű kisasszonyt, vagyis a fáraó leányát, mellette egy sötét bőrű, negroid vonású szolgálóval, s két másik nőalakka és Mózessel, akik közül az egyik bizonyára a gyermek anyja. A Celesti műhely képén egyértelműen azonosítható, hiszen ruhájából kibuggyanó mellét tartja a gyermek felé. A kép külön érdekessége, hogy a felnőttkori Mózes attribútumát, a két fényszarvat is ábrázolta a festő Mózes feje tetején, mellyel előre jelzi elhivatását és küldetését. A Carlo Cignani-képen valószínűleg a fehér fejkendős nő lehet a szülőanya, aki önmagára mutat, s talán bizonyítékként szól emellett fehér fejkendője is, hiszen Jan Victors (17. sz.) képének szoptató nőalakja is ezt viseli. Andrea Celesti (17. sz.) többalakos festményén is szoptatáshoz készülődik a jobboldali asszony, akit a koronás hölgy át is karol, s a gyermek táplálására buzdít. A fa mögül egy fiatal lányka figyel, valószínűleg Mózes testvére, aki maga ajánlotta fel a fáraó lányának, hogy dajkát keres a gyermek mellé.

     

     

Az asszony elvitte a gyermeket és szoptatta. Amikor felserdült, visszaadta a fáraó leányának, aki úgy bánt vele, mint a saját fiával, és a Mózes nevet adta neki, „mivel – úgymond – a vízből húztam ki”. (Kiv 2,10) 

Egymás mellett mutatom be Gérard de Lairesse (17. sz.)  és William Hogarth (18. sz.) festményét, mert a fáraó lányának pozíciója nagyon hasonló a két képen. Míg Gérard de Lairesse festményének jelenete a Nílus parton játszódik, ahol a csecsemő Mózes sorsáról rendelkezik a fáraó lánya, addig William Hogarth már a felcseperedett gyermek bemutatását ábrázolja a palotában. Mózes édesanyja ruhájába kapaszkodva álldogál szülei mellett. A fáraó leánya magához hívja, miközben a háta mögött udvarhölgyei riadtan súgnak össze. Ez a héber gyermek nem maradhatott volna életben a fáraó parancsa szerint.

    

Közben Mózes felnövekedett és elment meglátogatni testvéreit. Látta a kényszermunkát, amelyet végezniük kellett s észrevett egy egyiptomit, amint éppen az egyik héber testvérét ütlegelte. Körülnézve nem látott senkit, ezért leütötte az egyiptomit és elrejtette a homokban. Másnap is visszajött, s látta, hogy két héber verekedik. „Miért ütöd a barátodat?” – kérdezte a támadót. Az így válaszolt: „Ki tett téged főnökünkké és bíránkká, talán engem is meg akarsz ölni, ahogy megölted az egyiptomit?” Mózes megijedt és így szólt magában: „A dolog nyilvánvalóan kitudódott.” A fáraó is hallotta, hogy beszélnek az esetről, és halálra kerestette Mózest. Ő azonban elmenekült előle, és Midián földjére ment. Ott leült egy kútnál. Midián papjának hét leánya volt. Ezek odajöttek vizet húzni és megtölteni a vályúkat, hogy megitassák apjuk juhait. Az odaérkező pásztorok azonban elkergették őket. Mózes védelmükre kelt és megitatta juhaikat. (Kiv 2,11-16)

Sebastien Bourdon (17. sz.) festményén Mózes határozott fellépéssel ered az ellenséges pásztorok után. Sebastiano Ricci (1720-as évek), Ciro Ferri (17. sz.), Nicholaas Verkolja (17. sz.) és Charles le Brun (17. sz.) képein bottal támad rájuk.

     

     

     

Mikor hazatértek apjukhoz, Reuelhez, az megkérdezte: „Miért jöttetek ilyen korán?” Így válaszoltak: „Egy egyiptomi ember kimentett bennünket a pásztorok kezéből. Vizet is mert nekünk és megitatta a juhokat.” „Hol van – kérdezte a lányait –, miért hagytátok ott azt az embert? Hívjátok meg, hadd egyék velünk.” Így Mózes elszegődött ehhez az emberhez, az pedig feleségül adta hozzá a leányát, Cipporát. Ez fiút szült neki, s ő Gersomnak nevezte, mivel – úgymond – „idegen földön jövevény voltam.” (Kiv 2,17-22) Mózes és Cippora esküvőjéről Charles Le Brun (17. sz.) festett képet.

(Zárójelben megjegyzem, hogy Mózes később több nőt is feleségül vett. Feleségei közül az egyik kusita volt, vagyis sötét bőrszínű. Jacob Jordaens (17. sz.) festett Mózesről és sötétbőrű feleségéről egy képet, de Mózes itt már jóval idősebb, kezében a kőtáblát tartja. Egyesek Cipporát tartják sötétbőrű asszonyának, bár ez nem bizonyított, már csak azért sem, mert ő egy nomád arab törzsszövetség főpapjának lánya volt. A midiániták az Akabai-öböl keleti oldalán éltek. A kusiták Kus földjéről származtak, mely Izraeltől délre helyezkedett el, Afrikában, de pontos helye nem ismert. A Szeptuaginta görög fordítás következetesen Etiópiának nevezi. Mások a mai Szudán területén található núbiai királysággal azonosítják, mert ezt a birodalmat lakói Kasnak nevezték.)

     

Hosszú ideje élt már Mózes Midiánban, miközben Izrael fiai egyre nehezebben viselték szolgaságukat Egyiptomban. Panaszuk felszállt az égig, s Isten végre megemlékezett az Ábrahámmal, Izsákkal és Jákobbal kötött szövetségéről. Mózes meghívást és küldetést kapott népe érdekében.

Mózes apósának, Jetrónak, Midián papjának a juhait őrizte. Egyszer messzire behajtotta a juhokat a pusztába, és eljutott az Isten hegyéhez, a Hórebhez. Itt megjelent neki az Úr angyala a tűz lángjában, egy égő csipkebokorban. Mikor odanézett, látta, hogy a bokor ég, de nem ég el. Így szólt magában: „Odamegyek és megnézem ezt a különös jelenséget, hadd lássam, miért nem ég el a csipkebokor.” Amikor az Úr látta, hogy vizsgálódva közeledik, az Isten megszólította a csipkebokorból: „Mózes, Mózes!” „Itt vagyok” – felelte. Erre így szólt: „Ne közelíts! Vedd le sarudat a lábadról, mert a hely, ahol állasz, szent föld.” Azután így folytatta: „Én vagyok az Isten, atyáid Istene: Ábrahám Istene, Izsák Istene, Jákob Istene.” Erre Mózes eltakarta arcát, mert félt Istenre tekinteni. (Kiv 3,1-6)

Claude Lorrain (17. sz.) tájképén Mózes a csipkebokor felé közeledik. Az Úr ebben a pillanatban szólítja nevén, s ő  "Itt vagyok"-kal felel.  A spanyol mester (17-18. sz.) képén már a következő mondat hangzik el szájából: "Ne közelíts!", - ez az Úr megálljt parancsoló kézmozdulatából feltételezhető,  aki azonnal sarujának levételére utasítja.

     

Guillaume Courtois (17. sz.) képén az Úr, a hajdúdorogi ábrázoláson (18. sz.) pedig az Úr angyala mutat ujjával Mózes lábára, aki a felszólításra már oldja is le saruját. Domenico Feti (17. sz.) és Orrente Pedro (17. sz.) képein is ez a pillanat látható, csak itt az Urat nem látjuk. A legtöbb ábrázoláson szakállas atyaként jelenítik meg az Istent, míg a hajdúdorogi képen a Szentírás szövegéhez ragaszkodott az alkotó, s ezért festett angyalt az égő csipkebokorba. 

     

    

Mikor a jelenés felfedte magát - "Én vagyok az Isten, atyáid Istene" - Mózes már nem mert olyan nyíltan a tűzbe nézni. Domenichino (1610-16) képén a homlokához kap, Giovanni Antonio Guardi (18. sz.) képén egy kezével takarja el szemét, Sebastien Bourdon (1642-45) festményén már mindkét kezét arca elé szorítja, Lorenzo Pasinelli (17. sz.) ábrázolásán pedig teljesen tenyerébe temeti arcát.  

     

     

Mózes ekkor megkapta küldetését: Isten őt választotta arra, hogy kivezesse Izrael fiait Egyiptomból. Mózes így szólt Istenhez: „Ki vagyok én, hogy a fáraóhoz menjek és Izrael fiait kivezessem Egyiptomból?” Isten ezt válaszolta: „Veled leszek, s ez lesz a jel, amelyről felismered, hogy küldetésed tőlem van… Ha majd kivezetted a népet Egyiptomból, ezen a hegyen mutattok be áldozatot Isteneteknek.” Mózes ezt mondta Istennek: „Ha megérkezem Izrael fiaihoz és így szólok hozzájuk: Atyáitok Istene küldött, akkor majd megkérdezik: Mi a neve? – mit feleljek erre?” Isten ezt válaszolta: „Én vagyok, aki vagyok.” Azután folytatta: „Így beszélj Izrael fiaihoz: Aki van, az küldött engem hozzátok.” Azután még ezt mondta Isten Mózesnek: „Jahve, atyáitok Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene, Jákob Istene küldött hozzátok. Ez az én nevem minden időkre, s így kell neveznetek nemzedékről nemzedékre.” (Kiv 3,11-15)

A következő utasításokat adta Mózesnek: „Menj tehát, hívd össze Izrael véneit és mondd meg nekik: Jahve, atyáitok Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene, Jákob Istene megjelent nekem és kijelentette: Letekintettem rátok és láttam a bánásmódot, amelyben az egyiptomiak részesítenek benneteket. Ezért elhatároztam: kivezetlek benneteket az egyiptomi rabságból a kánaániak, a hettiták, az amoriták, a periziták, a hivviták és a jebuziták földjére, a tejjel-mézzel folyó országba. Hallgatni fognak rád. Azután Izrael véneivel együtt menj el Egyiptom királyához és közöld vele: Találkoztunk Jahvéval, a héberek Istenével, ezért most szeretnénk háromnapi járásra a pusztába menni, és Jahvénak, a mi Istenünknek áldozatot bemutatni. De tudom, hogy Egyiptom királya nem enged el benneteket, hacsak kemény kéz nem kényszeríti. Ezért kinyújtom a kezemet, és megverem Egyiptomot mindenféle csodajellel, amelyeket közöttük művelni fogok. Arra majd elenged benneteket.” „Megszerzem a nép számára az egyiptomiak jóindulatát. Ezért kivonulástokkor ne induljatok el üres kézzel. Az asszony kérjen szomszédjától és lakótársnőjétől ezüsttárgyakat, aranytárgyakat és ruhákat. Ezeket adjátok rá fiaitokra és leányaitokra. Így kifosztjátok az egyiptomiakat.” (Kiv 3,16-22)

Mózes újra megjegyezte: „De ha nem hisznek nekem és nem hallgatnak rám, hanem azt mondják: Az Úr nem jelent meg neked.” Erre az Úr megkérdezte: „Mi van a kezedben?” „Bot” – felelte. „Dobd a földre” – parancsolta neki. Amikor ledobta a földre, az kígyóvá változott és Mózes megijedt tőle. Erre az Úr így szólt: „Nyújtsd ki a kezedet és fogd meg a farkánál.” Kinyújtotta hát a kezét, megfogta és az újra bottá vált a kezében… „Erről majd elhiszik, hogy atyáid Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene, Jákob Istene megjelent neked.” Azután az Úr újra megparancsolta: „Dugd a kezed a kebledbe.” Mózes bedugta kezét a keblébe. Amikor kihúzta a kezét, olyan fehér volt a leprától, mint a hó. Erre azt mondta neki: „Dugd a kezed újra a kebledbe.” Még egyszer bedugta kezét a keblébe, s amikor kihúzta, olyan volt, mint testének többi része. „Ha tehát nem hisznek neked és nem szívlelik meg az első jelet, akkor majd a második jelre hinni fognak. De ha még erre a két jelre sem hinnének és nem hallgatnának rád, akkor meríts a Nílus vizéből és öntsd a szárazföldre. A Nílusból merített víz a szárazföldön vérré változik.” (Kiv 4,1-9)

Nicolas Poussin (1641) festményén és a Filippo Lauri köréből származó festő (17. sz.) képén is az a pillanat látható, mikor Mózes földredobott botja kígyóvá változik.  Bizonyára Poussin képe lehetett az előképe annak a bajor festőnek (18. sz.) is, aki nagyon hasonlóan, csak éppen tükrözve komponálta az égő csipkebokorban megjelenő Istent. Mózes azonban itt még nem dobta a botját a földre. Gaspare Diziani (18.sz.) festménye talán a második jelet mutatja be? Mózes a kebléből kihúzott kezét nézi, ami fehér lett a leprától? 

     

     

Mózes ezután így szólt az Úrhoz: „De, Uram, én nem vagyok a szavak embere. Azelőtt sem voltam és most sem vagyok, amióta szolgáddal beszélsz. A szám akadozó, a nyelvem lassú.” Az Úr ezt válaszolta: „Ki adott szájat az embernek, ki teszi némává vagy süketté, látóvá vagy vakká? Nemde én, az Úr? Menj csak, majd segítek a beszédben, s azt fogod hirdetni, amit mondanod kell.” Ő azonban ellene vetette: „Bocsáss meg, Uram, de küldj, akit akarsz.” Az Úr erre haragosan mondta Mózesnek: „Áron, a levita, nem a testvéred? Tudom, hogy jól beszél. Nézd, már úton van, hogy találkozzék veled. Ha meglát, nagyon megörül neked. Beszélj vele és add szavaidat a szájába. Én majd téged is, őt is segítelek a beszédben, és megtanítlak benneteket arra, mit kell tennetek. Ő beszél majd helyetted a néphez: olyan lesz, mintha a te szád volna, te meg olyan leszel számára, mint a sugalmazó Isten. Vedd a kezedbe ezt a botot, vele teszed majd a csodákat.” (Kiv 4,10-17)

Matteo Rosselli (1623) képén Mózes alázatosan hallgatja az Urat, aki jobbjával a kép baloldalán látható fatörzs irányába mutat, mely talán Izrael 12 törzsére utal, akiknek a rabságból való kivezetésére szólítja fel Mózest. Francisco Collantes (17. sz.) festményén Mózes széttárt karokkal fordul az Úr felé, s mintha azt mondaná: "De, Uram, én nem vagyok a szavak embere."

     

Mózes elindult, visszatért apósához, s ezt mondta neki: „Szeretnék elmenni Egyiptomba, rokonaimhoz, hogy lássam, élnek-e még.” „Menj békével” – mondta Jetró. (Kiv 4,18) Jan Victors (1635) képén Mózes kezetfog apósával, aki másik kezével a képből kitekintő Cippora felé mutat.  Mózes vette hát feleségét és fiát, szamárra ültette őket, és elindultak Egyiptomba. 

Útközben egy éjszakai szálláson az Úr eléje állt és meg akarta ölni. Erre Cippora fogott egy éles követ, levágta fia előbőrét, megérintette vele Mózes ágyékát és így szólt: „Valóban vérvőlegényem vagy.” Erre az Úr elhagyta. (Kiv 4,24-26)

"Mivel a körülmetélés Isten és a kiválasztott nép különleges kapcsolatának szimbóluma, érthetőnek tűnik, hogy Isten súlyos hibául rótta fel Mózes hanyagságát, aki elmulasztotta körülmetélni fiát. A Szentírásból nem derül ki, miért nevezte Cippora Mózest "„vérvőlegény"-nek. E rítust sokan a házasság jelének tartották, és a házasságkötéskor végezték el. Lehet hogy Cippora visszataszító, véres szertartásnak tartotta a körülmetélést. Meglehet, hogy először éppen ő tiltakozott fia körülmetélése ellen, most azonban felelősnek érezte magát a történtek miatt. Felmérte, hogy Isten rossz szemmel nézi engedetlenségét, ezért gyorsan elvégezte, amit valójában Mózesnek, Isten emberének már korábban meg kellett volna tennie." (forrás: bibliatanulmanyok.hu) Jan Baptist Weenix (ca.1640) festményének előterében Mózes az Úr angyalával harcol, a háttérben Cippora a gyermek előbőrét vágja le.

     

Az Úr így szólt Áronhoz: „Menj Mózes elé a pusztába!” Az elindult, az Isten hegyénél találkozott vele és megcsókolta. Mózes elmondta Áronnak az Úr szavait, amelyekkel küldetést adott neki és minden csodajelet, amelyet rendelt. Mózes és Áron ezután elmentek és összegyűjtötték a véneket Izrael fiai közül. Áron beszámolt mindenről, amit az Úr Mózesnek mondott. Ő meg a nép szeme láttára bemutatta a csodajeleket. A nép hitt és örült, hogy az Úr meglátogatta Izrael fiait, s hogy megemlékezett szenvedésükről: meghajoltak és arcra borultak. (Kiv 4,27-31) Ezután Mózes és Áron elmentek, és így szóltak a fáraóhoz: „Ezt üzeni Jahve, Izrael Istene: Engedd, hadd vonuljon ki népem, hogy a pusztában ünnepet rendezzen nekem.” A fáraó így felelt: „Kicsoda Jahve, hogy engedelmeskedjem neki és elengedjem Izraelt? Nem ismerem Jahvét, és Izraelt sem engedem el.” Ők folytatták: „A héberek Istene meglátogatott minket. Ki kell mennünk háromnapi járásnyira a pusztába, hogy ott Jahvénak, a mi Istenünknek áldozatot mutassunk be. Különben pestissel vagy karddal sújt le ránk.” Egyiptom királya így felelt: „Miért akarjátok ti, Mózes és Áron, a népet elvonni a munkától? Menjetek ti is dolgozni!” A fáraó még hozzáfűzte: „Most, hogy a nép elszaporodott, most akarjátok, hogy abbahagyja a munkát?” (Kiv 5,1-5)

A fáraó attól a naptól kezdve még jobban megnehezítette az izraelita nép munkakörülményeit. Szalmát nem adott többé a téglavetéshez, maguknak kellett begyűjteniük, miközben ugyanannyi téglet kellett csinálniuk egy nap, mint korábban. A fáraó tisztjei még ütlegelték is az izraelita munkavezetőket, akik aztán panasszal fordultak a fáraóhoz, mire ő így válaszolt: „Lusták vagytok, lusták. Ezért mondogatjátok: El akarunk menni, hogy áldozatot mutassunk be Jahvénak. Azonnal menjetek dolgozni, szalmát nem kaptok, de a megállapított mennyiségű téglát ki kell vetnetek.” (Kiv 5,17-18) Amikor eljöttek a fáraótól, találkoztak Mózessel és Áronnal, akiknak szemrehányást tettek. Mózes az Úrhoz fordult és így imádkozott: „Uram, miért engeded így szenvedni ezt a népet? Miért küldtél egyáltalán engem? Amióta a fáraónál jártam, hogy nevedben beszéljek vele, még gonoszabbul bánik ezzel a néppel, és te nem mentetted meg népedet.” (Kiv 5,22-23) Az Úr így válaszolt Mózesnek: „Majd meglátod, mit teszek a fáraóval. Erős kéz kényszerítésére el fogja őket engedni. Sőt, erős kéz kényszerítésére maga fogja őket kiutasítani földjéről.” (Kiv 6,1)

Az Úr, Jahve ekkor újból kinyilatkoztatta magát, és megparancsolta Mózesnek, hogy közvetítse szándékát a nép felé, miszerint kiszabadítja őket a szolgaságból, s elvezeti őket az ígéret földjére. Izrael népe azonban nem hitt neki. Ezután az Úr Egyiptom királyához küldte Mózest és Áront. 

Az Úr megnyugtatta Mózest: „Nézd, olyanná teszlek a fáraó előtt, mint egy isten, és testvéred, Áron lesz a prófétád. Neki mondj el mindent, amit veled közlök, s testvéred, Áron továbbítsa a fáraónak, hogy így elengedje Izrael fiait országából. Ám én megkeményítem a fáraó szívét, és sok jelet meg csodát művelek majd Egyiptom földjén. Mivel a fáraó nem fog szavatokra hallgatni, azért kinyújtom kezemet Egyiptom ellen, keményen megbüntetem, és úgy vezetem ki seregemet, népemet, Izrael fiait Egyiptomból. Minden egyiptomi, ahányan csak vannak, meg fogja tudni, hogy én vagyok Jahve, amikor majd kinyújtom kezem az egyiptomiak ellen, és Izrael fiait kivezetem körükből.” (Kiv 7,1-6) „Ha a fáraó felszólít benneteket, hogy mutassatok csodajelet, akkor mondd Áronnak: Vedd a botodat és dobd a fáraó elé, az majd kígyóvá változik.” Mózes és Áron a fáraó elé járultak, és úgy tettek, ahogy az Úr parancsolta. Áron a fáraó és szolgái elé dobta a botját, s az kígyóvá változott. Erre a fáraó hívatta a tudósokat és varázslókat, s az egyiptomi varázslók ugyanazt a jelet mutatták tudományukkal. Mind ledobták botjukat, s azok kígyóvá változtak. Áron botja azonban elnyelte a botjaikat. A fáraó szíve mégis kemény maradt, s nem hallgatott rájuk, ahogy azt az Úr előre megmondta. (Kiv 7,8-13)

Hendrick van Balen (17. sz.) talán Mózes és Áron első találkozását festette meg a fáraóval. Pietro Bardellino (18. sz.), Nicolas Poussin (18. sz.) és Giuseppe Diziani (18. sz.) festményei mind ugyanazt a jelenetet mutatják be, ahol Áron kígyóvá változott botja elnyeli a varázslók botjait. Pietro Bardellino ábrázolása annyiban tér el a többitől, hogy ő nem kígyót, hanem sárkánygyíkot ábrázolt. 

     

     

Az Úr ezután sorra küldte csapásait Egyiptomra, amiért a fáraó nem engedte ki országából Izrael népét.

(Megjegyzés: A 17-18. századból nagyon kevés képet találtam, ami az egyiptomi csapásokat ábrázolná. A 19. századból annál több példát ismerhetünk már. Köszönettel fogadok barokk kori képanyag kiegészítést ebben a témában!)

Az 1. csapás: a víz vérré változik. Az Úr így szólt Mózeshez: „Mondd meg Áronnak, vedd a botodat, és nyújtsd ki a kezedet Egyiptom vizei fölé: a folyók, a csatornák, a mocsarak és minden ciszterna fölé, hogy vérré váljanak. Váljék vérré mind Egyiptom egész földjén, még az is, ami a fa­ vagy kőedényekben van.” Mózes és Áron úgy tettek, ahogy az Úr parancsolta. Felemelte botját, s a fáraónak és szolgáinak szeme láttára rácsapott a folyó vizére, s a folyó egész vize vérré változott. A folyó halai elpusztultak, s ettől a folyó annyira bűzlött, hogy az egyiptomiak nem tudták inni a vizét. Mindenütt vér volt Egyiptomban. De az egyiptomi varázslók a maguk tudományával ugyanazt művelték. Ezért a fáraó szíve kemény maradt, és nem hallgatott Mózesre és Áronra, ahogy az Úr azt előre megmondta. A fáraó elindult, és visszatért házába anélkül, hogy a történteknek jelentőséget tulajdonított volna. Az egyiptomiak ivóvíz után ástak a folyó partján, mert nem tudták meginni a folyó vizét. Hét nap múlt el azután, hogy az Úr rácsapott a vízre. (Kiv 7,19-25) Jan Symonsz Pynas (1610) és Bartholomeus Breenbergh (1631) azt a pillanatot jelenítették meg, mikor a Nílus vize vérré változik a fáraó szeme láttára.

     

A 2. csapás: a békák. Ekkor az Úr így szólt Mózeshez: „Menj a fáraóhoz és közöld vele: Ezt mondja az Úr: engedd szabadon népemet, hogy áldozatot mutasson be nekem. Ha nem engeded, hogy kivonuljanak, akkor Egyiptom egész földjét békával sújtom. Nyüzsögni fognak a folyóban, azután kijönnek és behatolnak a házakba, a hálószobákba, az ágyadra, szolgáidnak és alattvalóidnak a házába, a kemencéibe és dagasztóteknőibe. 

Sőt, a békák felmásznak rád, szolgáidra és minden alattvalódra.” (Kiv 7,26-29) Az Úr így folytatta Mózesnek: „Parancsold meg Áronnak: nyújtsd ki kezedet a bottal a folyók, a csatornák, és a mocsarak fölé, hogy békák lepjék el Egyiptomot.” Áron kinyújtotta karját Egyiptom vizei fölé, erre előjöttek a békák és elborították Egyiptom földjét. De a varázslók ugyanezt tették tudományukkal, és békákat hoztak Egyiptom földjére. A fáraó hívatta Mózest és Áront, s így szólt hozzájuk: „Kérjétek az Urat, hogy vegye el a békákat rólam és népemről, én viszont elengedem a népet, hogy áldozatot mutasson be az Úrnak.” (Kiv 8,1-4) 

A fáraó a másnapot jelölte ki Mózesnek, hogy a békák eltávozzanak, Mózes imáját pedig meg is hallgatta az Úr. Az egész ország bűzlött a rakásra hordott békáktól, a fáraó szíve pedig újból megkeményedett. Rembrandt iskolájának egyik tanítványa (1640-45) a 2. csapást festette meg: a fáraó asztala körül békák hemzsegnek.

A 3. csapás: a szúnyogok. Akkor az Úr így szólt Mózeshez: „Mondd meg Áronnak: nyújtsd ki a botodat, üss rá a föld porára, s az szúnyoggá változik egész Egyiptomban.” Áron kinyújotta kezét a bottal, és ráütött a föld porára. Erre szúnyogok lepték el az embereket és az állatokat. Egész Egyiptomban minden por szúnyoggá változott. Az egyiptomi varázslók is megkísérelték, hogy mesterségükkel szúnyogot hívjanak elő, de nem volt sikerük. A szúnyogok ellepték az embereket és az állatokat. A varázslók azt mondták a fáraónak: ez az Isten ujja. A fáraó szíve mégis megkeményedett, s nem hallgatott Mózesre és Áronra, ahogy az Úr azt előre megmondta. (Kiv 8,12-15)

A 4. csapás: a bögölyök. Ezután az Úr így szólt Mózeshez: „Holnap reggel, amikor a fáraó lemegy a Nílus partjára, járulj eléje és mondd meg neki: Ezt üzeni az Úr: engedd el népemet, hogy áldozatot mutasson be nekem. Ha nem engeded kivonulni népemet, akkor bögölyöket bocsátok rád, szolgáidra, alattvalóidra és házaidra. Az egyiptomiak házai tele lesznek velük, sőt, még a föld is, amelyen állasz. Gósen földjével azonban, ahol népem lakik, kivételt teszek azon a napon, s ott nem jelennek meg a bögölyök. Ebből felismerheted majd, hogy én, az Úr, itt vagyok az országban. Megkülönböztetem népemet a népedtől. Holnap következik be ez a csodajel.” Az Úr így is tett. A bögölyök nagy tömegben ellepték a fáraó házát, szolgáinak a lakását és egész Egyiptomot. Az ország nagyon szenvedett a bögölyök miatt. (Kiv 8,16-20) 

Ezután a fáraó engedélyét adta az áldozatbemutatásra háromnapi járásra a pusztában. Mózes pedig könyörgött az Úrhoz, s a bögölyökből egy sem maradt Egyiptomban. De a fáraó szíve újra megkeményedett, és nem bocsátotta el a népet. (Kiv 8,28)

Az 5. csapás: a dögvész. Ezután az Úr így szólt Mózeshez: „Menj a fáraóhoz és mondd meg neki: ezt üzeni az Úr, a héberek Istene: engedd szabadon népemet, hogy áldozatot mutasson be nekem. Ha nem engeded el, hanem továbbra is fogva tartod, akkor az Úr keze, mint pusztító járvány, ránehezedik nyájaidra, amelyek a mezőn vannak: a lovakra, a szamarakra, a tevékre, a szarvasmarhákra és a juhokra. De az Úr megkülönbözteti az izraeliták állatait az egyiptomiak állataitól. Az izraelitákéból egy sem vész el.” Az Úr az időt is meghatározta; ezt mondta: „Holnap hozza ezt az Úr az országra.” Másnap az Úr meg is tette. Az egyiptomiak minden állata elpusztult, de az izraeliták állatai közül egy sem hullott el. A fáraó ellenőriztette a dolgot: az izraeliták nyájaiból valóban egy sem pusztult el. A fáraó ennek ellenére megátalkodott és nem bocsátotta el a népet. (Kiv 9,1-7)

A 6. csapás: a fekély. Az Úr így szólt Mózeshez és Áronhoz: „Vegyetek egy tele marék hamut a kemencéből, és Mózes a fáraó előtt szórja az ég felé. Finom porrá válik egész Egyiptom felett, és kelevényt okoz emberen és állaton, amely mint a fekély, felfakad.” Ők tehát vették a hamut a kemencéből, a fáraó elé léptek és Mózes az ég felé szórta. Erre kelevények keletkeztek, amelyek emberen és állaton, mint a fekély, felfakadtak. A varázslók a kelevényeik miatt nem is állhattak Mózes elé, mivel a kelések a varázslókon és minden egyiptomin kifakadtak. Az Úr azonban megkeményítette a fáraó szívét: nem hallgatott rájuk, ahogy azt az Úr előre megmondta. (Kiv 9,8-12)

A 7. csapás: a jégeső. Mielőtt az Úr újabb csapást mért volna Egyiptomra, Mózesen keresztül figyelmeztette a fáraót, hogy legyen ideje biztonsgba helyzni mindenét, ami a mezőn van. Az Úr így szólt Mózeshez: „Nyújtsd ki a kezed az ég felé, hogy jégeső hulljon Egyiptom egész földjén az emberekre, az állatokra és mindenre, ami egész Egyiptomban a mezőn nő.” Mózes az ég felé lendítette botját, erre az Úr mennydörgést hallatott és jégesőt hullatott. Villám csapkodta a földet, s az Úr szörnyű jégesőt bocsátott Egyiptom egész földjére. Jégeső volt ez, állandó villámlással, olyan pusztító erejű jégeső, amilyet még nem láttak az egyiptomiak földjén, mióta emberek lakják. A jégeső teljesen elpusztított mindent Egyiptom földjén, ami a mezőn volt: embert és állatot. Tönkreverte a vetést a mezőn és letördelte a fákat. Csak Gósen tartományt, Izrael fiainak lakóhelyét kímélte meg a jégeső. (Kiv  9,22-26) 

A fáraó elismerte gonoszságát Mózes és Áron előtt, és megígérte, hogy elbocsátja Izrael népét. Mikor Mózes kezét az Úr felé tárta, megszűnt a mennydörgés és a jégeső, a fáraó azonban megtagadta ígéretét. Ifj. Pieter Mulier (17. sz.) tájképén a 7. csapás látható.

A 8. csapás: a sáskajárás. Az Úr megfenyegette a fáraót a következő csapással is, de az nem engedte el Izrael egész népét áldozat bemutatásra, csak a férfiakat. Ezért hát Mózes kinyújtotta botját Egyiptom fölé, erre az Úr egész nap és egész éjjel tartó keleti szelet támasztott a vidék felett. Reggelre a keleti szél elhozta a sáskákat. A sáskák rátámadtak egész Egyiptomra, és hatalmas tömegben ereszkedtek le az egyiptomi földekre. Soha azelőtt nem volt annyi sáska és ezután sem lesz. Egészen elborították és elhomályosították a föld felszínét, s felfaltak minden növényt a mezőn és minden gyümölcsöt, amit a jégeső megkímélt. Egész Egyiptomban semmi zöld nem maradt a fákon és semmi növény a mezőn. Ekkor a fáraó sietve hívatta Mózest és Áront, s így szólt: „Vétettem az Úr ellen, Istenetek ellen és ellenetek. Bocsássátok meg még egyszer a bűnömet, s könyörögjetek értem az Úrhoz, Istenetekhez, hogy fordítsa el tőlem ezt a pusztító csapást.” Erre (Mózes) eljött a fáraótól és könyörgött az Úrhoz. Az Úr erős nyugati szelet támasztott, az magával vitte a sáskákat és besodorta a Sás-tengerbe. Egyetlen sáska sem maradt Egyiptom területén. De az Úr megkeményítette a fáraó szívét, úgyhogy az nem bocsátotta el Izrael fiait. (Kiv 10,13-20)

A 9. csapás: a sötétség. Azután az Úr így szólt Mózeshez: „Nyújtsd ki kezedet az ég felé, és olyan sötétség borítja el az egész országot, hogy meg lehet tapogatni.” Mózes erre kinyújtotta kezét az ég felé, és három napig sűrű sötétség szállt egész Egyiptomra. Senki sem láthatta a másikat, és három napig senki sem mozdulhatott a helyéről. Izrael fiainak területén azonban világos volt. Ekkor a fáraó hívatta Mózest, és így szólt hozzá: „Menjetek és áldozzatok az Úrnak. Csak juhaitok és szarvasmarháitok maradjanak itt, feleségeitek és gyermekeitek mehetnek veletek.” Mózes ezt válaszolta: „Ha adsz állatokat a véres és égő áldozathoz, akkor azokat áldozzuk fel az Úrnak, a mi Istenünknek. De állatainknak is velünk kell jönniük, egyetlen egy sem maradhat itt. Abból kell vennünk, hogy az Úrnak áldozzuk. Különben azt sem tudjuk, hogyan fejezzük ki hódolatunkat az Úrnak, amíg arra a helyre el nem érkezünk.” Az Úr azonban megkeményítette a fáraó szívét és nem bocsátotta el őket. A fáraó még ezt mondta: „Pusztulj innét, és ne kerülj többé szemem elé, mert amely napon idejössz, az halálodat jelenti.” Mózes megjegyezte: „Te magad jelentetted ki: többet nem lépek színed elé.” (Kiv 10,21-29)

Ezután az Úr a 10. csapást is Mózes tudtára hozta: az elsőszülöttek halálát. Arra kérte választott népét, hogy gondoskodjanak a húsvéti bárányról és tartsák meg a kovásztalan kenyér ünnepét.

Mózes összehívta Izrael véneit mind, és így szólt hozzájuk: „Menjetek és szerezzetek bárányt családjaitok számára, és vágjátok le, mint húsvéti áldozatot. Fogjatok egy izsópköteget, mártsátok az edényben levő vérbe, s az edényben levő vérrel kenjétek meg a szemöldökfát és a két ajtófélfát. Reggelig senki közületek nem léphet ki házának ajtaján. Ha az Úr átvonul, hogy lesújtson Egyiptomra, és látja a vért a szemöldökfán meg a két ajtófélfán, akkor az Úr elhalad ajtótok előtt, s a pusztítót nem engedi belépni házatokba, hogy a csapást rátok hozza. Ezt az előírást tekintsétek törvénynek, amely minden időben vonatkozik rád és gyermekeidre. Ezt a szokást akkor is tartsátok meg, ha majd bejuttok arra a földre, amelyet az Úr nektek ad. Ha gyermekeitek megkérdeznek benneteket: miféle szertartás ez, akkor így feleljetek: Ez a húsvéti áldozat az Úrnak, aki Egyiptomban elhaladt Izrael fiainak háza mellett, amikor lesújtott az egyiptomiakra, és a mi házainkat megkímélte.” Erre a nép meghajolt és leborult. Izrael fiai elmentek és engedelmeskedtek. Úgy tettek, ahogy az Úr megparancsolta Mózesnek és Áronnak. (Kiv 12,21-28)

"A kivonulásra való előkészületként rendelte el az Úr a páskavacsorát, vagyis a kovásztalan kenyér fogyasztását, hogy attól az időtől kezdve megünnepeljék az isteni szabadulást. Parancsa szerint a kivonulás előtti este egy ép, hím, egyesztendős bárányt vagy kecskebakot kellett leölniük, és vérével az ajtófélfát és a szemöldökfát megjelölniük. Az állatot egyben kellett megsütni, kovásztalan kenyérrel és keserű füvekkel – felövezett derékkal, sarus lábbal, pálcával a kézben, nagy sietséggel kellett elfogyasztani. Izráel kihozatala Egyiptomból az embernek a bűn szolgaságából való isteni megváltását jelképezi. A szertartás azt ábrázolta, hogy mindenki a halál törvénye alatt van bűnei miatt (rabszolgaság), de a helyettes áldozat – Krisztus (páskabárány) – vére által lehetséges a szabadulás. Aki nyilvánvalóvá tette, hogy igényli a megváltó kegyelmet (a házak megjelölése az áldozati állat vérével), az éljen is vele (a hús elfogyasztása), és tartózkodjon a bűntől (kovásztalan kenyér). A páskavacsora és a megváltás műve között további párhuzamok vonhatók. Az állat hibátlan, zsenge volta Krisztus bűntelenségére utal. Ahogy a bárány csontját nem törhették meg, úgy Jézusét sem törték meg a kereszten (Jn. 19:31-36). A húst haladéktalanul és teljesen el kellett fogyasztani, miképpen Krisztus „testével” kell táplálkoznia annak, aki szabadulni akar a bűn fogságából (Jn. 6:52-57). A keserű füvek az egyiptomi szolgaság keserűségére emlékeztettek, beleértve a szabadulást szerző ártatlan vér kiontása miatt érzett fájdalmat – a bűnbánatot – is. A „felövezett derék”, a „felsaruzott láb”, a vándorbot – az úti előkészületek a hitben való járásra. "(Forrás:http://biblia.hu/az_oszovetseg_a_muveszetekben/a_paskavacsora

10. csapás: az elsőszülöttek halála. Éjfélkor az Úr lesújtott minden elsőszülöttre Egyiptom földjén: a fáraó elsőszülöttjére, akinek trónján kellett volna ülnie, s a börtönben levő fogoly elsőszülöttére, valamint minden állat elsőszülöttére. A fáraó éjjel fölkelt, hasonlóképpen a szolgái és minden egyiptomi. Nagy sírás tört ki Egyiptomban, mert nem akadt ház, amelyben halott ne feküdt volna. A fáraó még éjjel hívatta Mózest és Áront, és rájuk parancsolt: „Induljatok, és menjetek ki népem közül, ti és Izrael fiai. Menjetek és mutassatok be áldozatot Jahvénak kívánságtok szerint. Magatokkal vihetitek juhaitokat és szarvasmarháitokat, ahogy követeltétek, csak menjetek. De kérjetek áldást rám is.” Az egyiptomiak szintén sürgették a népet, hogy gyorsan távozzék az országból. Ezt mondták ugyanis: „még mindannyian meg találunk halni.” Az emberek tehát vették a tésztát, mielőtt még megkovászosodott volna, a sütőteknőt, és ruhába csavarva vállukon vitték. (Kiv 12,29-34)

Izrael fiai Mózes szavait követve ruhákat, valamint ezüst és aranydolgokat kértek a bizalomra hangolt egyiptomi néptől. Így fosztották ki az egyiptomiakat. 430 esztendő  után elhagyták Egyiptomot. A gyalogos férfiak - családjukat nem számítva- mintegy hatszázezren indultak el Ramszeszből Szukkot felé állataikkal és más népségekkel. Eledelt nem volt idejük készíteni az útra, ezért az Egyiptomból hozott tésztából kovásztalan kenyeret sütöttek. Az Úr ekkor hozta Mózes és Áron tudomására a húsvéti bárányra vonatkozó szabályt és a kovásztalan kenyérre vonatkozó előírást, továbbá az elsőszülöttségre vonatkozó rendelkezését. Mivel az Úr erős kézzel hozta kis Izrael népét Egyiptomból, Kánaán földjén minden hímnemű elsőszülöttet, mely megnyitja anyja méhét, akár emberé, akár állaté, neki kell szentelni. Az emberek elsőszülöttét, ha fiú, meg kell váltani.

Az izraeliták jól fölfegyverkezve vonultak ki Egyiptomból. Mózes József csontjait is magával vitte, annak egykori kérése szerint.  Az Úr nappal felhőoszlopban haladt előttük, hogy mutassa az utat, éjjel pedig tűzoszlopban, hogy világítson nekik. Így éjjel-nappal vonulhattak. (Kiv 13, 21) Nem a rövidebb úton, a filiszteusok földjén át vezette a népet, hanem a Sás-tenger menti pusztán vezető útra terelte őket, majd egyszercsak visszafordította őket, s tábort veretett velük Pi-Hachirotnál, Baal-Cefonnal szemben a tenger partján. 

Mikor ezt a fáraó megtudta, azt gondolta, hogy eltévedtek az országban, és körülzárta őket a puszta. Megkeményítette szívét, és magatartása megváltozott. Üldözőbe vették Izraelt, ahogy ezt az Úr előre Mózes tudtára adta. Izrael fiai nagyon megrémültek mikor észrevették, hogy a fáraó üldözi őket egész seregével, s Mózest korholták: „Nem voltak sírok Egyiptomban, hogy idehoztál bennünket a pusztába meghalni? Milyen szolgálatot tettél nekünk azzal, hogy kivezettél Egyiptomból? Nem mondtuk neked már Egyiptomban is, hagyj minket békében, hadd szolgáljunk az egyiptomiaknak? Valóban jobb lett volna az egyiptomiaknak szolgálni, mint itt a pusztában meghalni.” (14,11-12) Mózes nyugtatni próbálta őket: Az Úr harcol majd értetek, s nektek nem lesz semmi dolgotok.” (Kiv 14,14)

A Francia iskola egyik festőjének (17-18. sz.) képén Mózest és Áront látjuk az Izraeliták élén, amint vezetik ki népüket Egyiptomból. Simon de Vos (17. sz.) valószínűleg azt a pillanatot örökítette meg, amikor az izraeliták Mózest korholják a nyomukban feltűnő egyiptomi hadsereg veszélyétől megrettenve. Mózes a dombon áll, s a héber férfiakkal tanácskozik.

     

Akkor az Isten angyala, aki az izraeliták csapata előtt járt, megváltoztatta helyét és mögéjük vonult. A felhőoszlop eljött előlük, mögöttük ereszkedett le, s az egyiptomiak serege és az izraeliták tábora között helyezkedett el. A felhő sötét maradt, s az éjszaka elmúlt anélkül, hogy a két sereg közeledett volna egymáshoz. Mózes ekkor kinyújtotta kezét a tenger fölé. Az Úr egész éjjel tartó erős keleti széllel visszaszorította a tengert és kiszárította. A víz kettévált, és Izrael fiai a száraz tengerfenéken vonultak át, miközben a víz jobb és bal felől úgy állt, mint a fal. Az egyiptomiak utánuk vetették magukat, a fáraó minden lova, szekere és lovasa utánuk ment a tengerbe. A reggeli őrség idején az Úr a tűz­ és felhőoszlopból rátekintett az egyiptomiak seregére és megzavarta. Akadályozta a szekerek kerekét, ezért csak bajjal jutottak előre. Az egyiptomiak kiabálni kezdtek: „Meneküljünk Izrael fiai elől, mivel Jahve harcol értük az egyiptomiak ellen.” Az Úr pedig így szólt Mózeshez: „Nyújtsd ki kezed a tenger fölé, hogy a víz visszazúduljon az egyiptomiakra, szekereikre és lovasaikra.” Mózes kinyújtotta kezét a tenger fölé. Erre a víz napkeltekor visszaáramlott régi helyére, amikor az egyiptomiak éppen arra menekültek. Az Úr besodorta őket a habok közepébe. A víz visszaömlött, és ellepte a szekereket, a lovasokat és a fáraó egész népét, amely utánuk behatolt a tengerbe. Senki sem maradt életben közülük. Izrael fiai azonban száraz talajon mentek át a tengeren, miközben a víz tőlük jobbra és balra úgy állt, mint a fal. Így mentette meg az Úr azon a napon Izrael fiait az egyiptomiak hatalmától. Az izraeliták látták az egyiptomiakat holtan feküdni a tenger partján. Izrael fiai tanúi voltak a nagy tettnek, amelyet az Úr az egyiptomiakon véghezvitt. A népet félelem töltötte el az Úr színe előtt, de bízott az Úrban és Mózesben, az ő szolgájában. (Kiv 14,19-31)

Az ismeretlen spanyol mester (17. sz) képén épp hajnalodik. A tengerparton tábort vert izraelita asszonyok még alszanak, az állatok is bóbiskolnak. Mózes a nép megmeneküléséért fohászkodik, miközben az izraelita katonák döbbenten figyelik, amint az erős keleti szél visszaszorítja a tengert.  Marten Pepijn (1626) és Hans Jordaens III. (1624, 17. sz.) képein, valamint a toulouse-i katedrális festményén (17. sz) a nép már a túlpartra ért. Mózes a tenger fölé nyújtja kezét, az egyiptomi sereget pedig elárasztja a víz. Nicolas Poussin (1632-34) képén a tengerbe fulladt egyiptomi katonák fegyvereit vetik partra a hullámok.

     

     

    

Több képen is látható Egyiptom egykori héber kormányzójának, Józsefnek koporsója. Az egyiptomi seregektől megmenekült nép fejet hajt előtte, hiszen ígérete beteljesedett: "Isten majd meglátogat benneteket és visszavezet ebből az országból arra a földre, amelyet Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak esküvel megígért.”(Ter 50, 24) „Ha majd Isten meglátogat benneteket, vigyétek el csontjaimat magatokkal!” (Ter 50, 25) Ifj. Franz Francken (17. sz.) első képén a díszes öltözetű, turbános férfi rámutat valamire, ami pontosan nem látszik, csak a kép jobb oldalán térdeplő asszony fejhajtása enged rá következtetni, hogy József koporsója előtt tisztelegnek. Ha a mellette lévő (ugyancsak ifj. Franz Francken) képet szemügyrevesszük, felfedezzük ugyanezt a jelenetet, de itt már egyértelműen kivehető a koporsó, melyből József koponyája látszik ki. Ifj. Franz Francken 3. képén már a csontváz is látható a koporsóban, mint ahogy Hans Jordaens III. (17. sz.) festményén is. 

     

     

Akkor Mirjam prófétanő, Áron nővére, kezébe vette a dobot, s az asszonyok mind utána mentek dobbal, táncot lejtve. Mirjam így énekelt előttük: „Magasztaljátok az Urat, mert dicsőség övezi, a lovat és a lovast a tengerbe vetette.” (Kiv 15,20-21) Jacques Courtois (1676) képén egy asszony (talán Mirjam) emeli az égre tekintetét, hangszerével dicsőíti az Urat. Antonio Tempesta (17. sz.) képén asszonyok kara zenél és énekel, miközben az egyiptomi seregek a tengerbe vesznek. Luca Giordano (17. sz.) festményének centrumában Mirjam táncol és énekel.

     

    

 

2018. április - május

Szerző: 

Imrik Zsófia